Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK nagytiszteletű úr, az ön teológiai tanára írta meg nekem Monorra, hogy ön lett a pápai pap. „Örülj, Gyula, mert a te kedves kis tanítványodat választották meg” írta akkor az én kedves barátom, aki utána hamarosan meghalt. Én tudom, édes fiam, hogy ön igen nehéz örökséget kapott boldogult Kis Józseftől. A pápai szószék betöltése és az új templom megépítése óriási feladat. Azért most megáldom azzal az óhajtással, hogy nehéz szolgálatában mindig Istenre nézzenek szemei, s kérem Istent, hogy az ő szemei vigyázzanak önre éjjel és nappal. Ismerve az ön lelkesültségét és hívő egyéniségét, ismerve a pápai szent eklézsia és kollégium iránti mély szerelmét, bízom önben, s kérem Istent, áldja meg önt küzdelmeiben, s le ne roskadjon azoknak súlya alatt. És megáldott engem a Csóka vendéglő előtt, a nyílt utca során, az én kedves Győri Gyula tanárom. Fejemre tette kezét, megsimogatott és úgy áldott. Mit gondolhattak a vendéglőben borozók, ha látták ezt a kocsma előtti, utcai szent szertartást? Annyit észrevettem, hogy elnémultak. Ami természetes, hiszen ilyent még igazán nem láttak. Ilyenről nem tud még a liturgika sem. De hogy is tudhatna? Ilyent csak Isten hozhatott létre kettőnk között. Én már ekkor éreztem, hogy bekerülök a kínzókamrába. A torkom, a szájpadlásom állandóan kiszáradva. Fejem csüggetegen lehorgasztva. Szomjúhoztam. Ezt a szomjúságomat oltotta el Győri tanárom az ő megáldó cselekményével s elégítette meg epedő lelkemet az ő szeretetének önként jött utcai liturgiájával. Kétszer áldott meg ő engemet életemben. Először akkor, mikor az első osztályba iratkoztam be nála, mint osztályfőnökömnél, szüleim jelenlétében. Akkor is fejemre tette kezét, megsimogatott és úgy áldott. Másodszor pedig most, az utcán, mikor utoljára találkoztunk. Először tanulói pályafutásomra áldott meg, most pedig pápai lelkipásztori pályafutásomra. Aztán kivette a fiú kezéből a koszorút, és így szólt hozzám:- Ezt a koszorút pedig az ön teológiai tanára, Csizmadia Lajos tisztelt és kedves, fölöttébb szeretett barátom sírjára hoztam. Nem lehettem itt a temetésen, hát most hoztam hazulról sírjára koszorút. Mikor a Keleti pályaudvaron fel akartam szállni a vonatra, hát csak elém áll az én egykori pápai tanítványom: Flomonnay Dezső állomásfőnök. A vonat indulásáig beszélgettünk egymással, hiszen nagyon szerettük egymást s régen találkoztunk. Sok történetet elmondott, ami őt a pápai Kollégiumhoz fűzte örökre. Élete legnagyobb áldásának tartja, hogy Isten őt a pápai Kollégiumba vezérelte. Beszélgetésünket kissé távolabbról figyelte a kalauz, aki aztán a jegykezeléskor ezt kérdezte tőlem:- Ugye, méltóságos úr: egyetemi tanár tetszik lenni? Én pedig erre így feleltem neki: *£>• 177
