Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Pápa
OLE SÁNDOR Amint bevégezte hatalmas és behízelgő beszédjét Lidi néni, kézen ragadott a sátor alatt két „nagyobb ifiúr” és csak ennyit mondtak: „Gyerünk, kis szecskái” Mert ez volt a neve Pápán az elsőosztályú kisdiáknak. Persze csak a diákok közt. De nem volt sértő íze a szónak. Alig, hogy átkaroltak, már ott is voltunk a diáksokadalomban. Egyre nőtt a vásár és a jókedv. Még olyan komoly fiú is, mint a jeles Abai Ferenc, még ő is árulta Pirchala könyvét a szép, új zöld kalapjában: Ki vesz latin nyelvtant? Na, szecskák jelentkezzenek! Én mondtam, hogy én is szecska vagyok, de nekem már van új könyvem a Kis Tivadartól. Ezen először nevettek, aztán meg gúnyosan néztek rám, mintha bűn volna új könyvet venni. Persze, hogy bűn, mert megtagadja a diákköztársaság egyik alaperényét: az összetartást. Innen van, hogy minden diák odasiet a könyvpiacra, mint az urak a tőzsdére, itt ismerkednek, itt barátkoznak, itt öntik ki gondolataikat és nyilvánítják ki indulataikat. Még a rózsaarcú, szép és szintén jeles Fazék Gyula is árulja, és dicséri a könyveit. Ez semmi, hanem az eszes, a tudós, a komoly Székely Pista is! Mindet ismerem már az Értesítőből. Csoda-e hát, ha a nagy- szavú Kiss Kari is ott ugrál a rövidnadrágjában és árulja az énekkönyvét ő, a legjobb énekes, a szólamvezető. Ebből lehet valaki jó énekes, a Gáty papa lib- lingje! Logaritmust is árulnak. Azt mondja rá egyik, aki nyilván nem szerette a számtant: “Az, aki ezt megeszi, elmegy tőle az eszi!” Egyszercsak megszólalt a konviktusi csengő. Szaladtunk valamennyien ebédre. Senki se maradt a promenádon. Az I—II. osztályú tanulók konviktusa lent volt a konyhán belül, ahol nappal is sötét volt, petróleumlámpák világítottak. Itt ismerkedtem meg több osztálytársammal, akik már ekkor Pápán voltak. Baditz Antalra, Cséry Bálintra, Patay Emilre, Katona Dánielre és Varga Gyulára emlékszem. E két utóbbinak is zöld kalapja volt, mint Abai Ferencnek. Több zöld kalapos nem is volt a kollégiumban, talán még később Pulay Lajos. Ezek a fiúk nem voltak szomorúak. Mikor a konvikusról hazaérkezem a diákszállásomra, még egyedül voltam. Gyenge Aladár és Horváth Kálmán még nem érkeztek meg. Egyedüllétemben újra elfogott a nehéz érzés, amely a torkomat összeszorította, s már-már beteggé tett. Közel voltam ahhoz, hogy újra kitör belőlem a zokogás. Ekkor kinyitottam a ládámat. Elnéztem a holmikat, melyeket pár órával előbb az édesanyám drága keze rakott ide ilyen szép rendben. Legfelül volt a szép piroskötésű imakönyv, melyet ő adott, melyet már a kisszobában is használtam, s melyet ide is elhozott nekem. Erre is rálehelte búcsúcsókját úgy, mint minden ruhadarabomra. Kezembe vettem és ajkamhoz emeltem ezt az imakönyvet. Aztán kinyitottam. Ott volt benne édesanyám virágja: a fodormenta. Benne az ő illata, az ő kertjének
