Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A kollégiumban
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK illata, az ő édesanyai szeretetének illata, mely soha el nem fogy, amíg élek, mely mindig beszél hozzám, mindig tanít engem, mindig Istenhez emel engem, mindig zsoltárt énekel előttem: „Szívemet Hozzád emelem.” Erre összerogytam a ládám előtt és térden állva, kezemben a fodormenta illatos imakönyvet fogva és zokogva kértem bocsánatot Istentől, hogy gyönge voltam, a hitben és reménységben remegő voltam, s elfeledtem, hogy amíg vannak szüleim és van Istenem, addig van mindenem! Bocsáss meg Istenem! És ez a zokogás megtisztított, ez az imádság meggyógyított! A kollégiumban A tanév szeptemberben 5-én, csütörtökön reggel kezdődött az ókollégiumban. Két utcára néz, két utcát ékesít ez az Okollégium. E két nevezetes utca: a Szent László utca és a Petőfi utca. Ott van mellette a ház, koszorúzott emléktáblával megjelölve, ahol Petőfi lakott. Ha visszagondolok rá, most is boldogság tölti el szívemet, hogy mintegy tíz napig én is jártam ebbe az iskolába. Majdnem elállt a lélegzetem, mikor átléptem a küszöbét. Csak bámultam, néztem elszorult szívvel az előttem kitárult régi nagy épületet, melyről évszázadok történelmi levegője csapta meg szívemet. Ez hát az a kollégium, melyről oly sokat sóhajtott drága édesapám. Ez hát a mi papunk nagyatyjának: Mándi Márton István rektor-professzornak dicső alkotása. Ez beszél a múltról, a múlt nagy szenvedéseiről, melyeken átment a pápai főiskola. Itt állott ezen a helyen a nagy Márton István, mikor Napóleon katonái megjelentek, itt, s fel akarták dúlni a főiskolai könyvtárat, lángra akarták borítani a kollégiumot. Megtehették volna, mert engedélyük volt egy 24 órai dúlásra és rablásra. Mikor megjelentek itt dúlásra szomjazva a bölcs francia katonák. Márton István elébük állt, beszélt hozzájuk francia nyelven, aztán kitárva keblét, szívére mutatott, hogy öljék meg őt előbb, mert csak az ő holttestén át vehetik birtokba a kollégiumot. És a marcona katonák, kik kardot rántva álltak ott, visszatéve hüvelyükbe kardjukat, tisztelegve hagyták el a kollégiumot. Tudtam én ezt, mert az én papom volt Márton István unokája! Itt vagyok hát a drága épületben, a Márton István iskolájában. Oh, én szentegyházam, óh én szent főiskolám, de gyönyörűséges történeted van tenéked! Csak úgy árad belőle a zsoltár éltető vize és levegője: „Gyönyörű szép mezőn engemet éltetsz, és szép kies folyó vízre legeltetsz!” *£>■> 15
