Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Konviktus
ÓLÉ SÁNDOR ajzva, Mint a hurka benn a spajzba.” így mulatoztunk, szórakoztunk mi egy- egy hazai küldemény körül, mi pápai diákok. Hanem, mikor 10-20-30-40-50-60 éves érettségi találkozóra jöttünk össze mi osztálytársak, senki se beszélt a jó hazaikról, mindenki csak a jó konviktus- ról beszélt! Meghatottan emlegette mindenki, hogy milyen boldogok voltunk a konviktuson; milyen jók voltak a sültek, milyen jó volt a túróstészta, milyen jó a húsleves, milyen jó a szatyi! Nem ócsárolta már senki a konviktust, inkább a meghatottságtól megremegő ajka és könnyes szeme tett róla bizonyságot. Olyan is volt, aki azt mondta: sohasem evett olyan jót, mint a konviktuson! A pápai konviktust nem lehet még egyszer megtalálni! így tanítja meg az embert az élet, mert igen jó tanítómester az! Teológus koromban új konyhavezetőt kapott a konviktus özvegy Nagy Sándorné személyében. Kapossy tanár úr, a konviktusi felügyelő alkalmazta őt konyhavezetőnek, és ez igen szép szociális cselekedet volt tőle. Mert Nagy Sándorné lelkészi özvegy volt négy árva gyermekével, s ott állt nyugdíj nélkül és minden segítség nélkül a könyörtelen világban. De ha jótétemény volt ez az állás Nagy Sándornénak, az özvegy papnénak, ő is jótétemény volt a konviktus- nak. Mert Nagy Sándorné a tisztaság és a rend szelleme volt, aki kedves modorával, egyéni fölényével és intelligenciájával meg is tudta e kettőt teremteni úgy, hogy a konyhán tündökölt a rend és tisztaság. És még annál is több volt ő. Édesanyja volt a diákoknak! Állandóan mosolygó, kedves szeméből ragyogott a jóság és szeretet a diákok felé, és nem volt néki más vágya, mint hogy a diákokat, az ő szeretett fiait minél jobban elláthassa! Ez volt a fogadalma, ez volt a célkitűzése, ez volt a cselekedete! Ah! Mi is úgy éreztük, diákok és teológusok, mintha már nem is volna tömegkoszt a konviktus! Mintha már egyéniség jelentkeznék benne! Az édesanyai szeretet kezének áhított íze és illata! Boldogan tör fel emlékeim közül ez az ő jósága és az egész Konviktus minden áldása, melyen éltem, erősödtem, nevelődtem tizenkét esztendőkig! Azért, ha a Konviktus minden javát egy szóval akarnám kifejezni, mégis csak azt mondanám: kenyér. A kenyér pedig a szatyi volt. Hadd mondjam hát Kiss Zoltánnak, a nyugalmazott iskolai igazgatónak, a pécsi eklézsia főkurátorának és Ambrus Györgynek, a volt fiumei, majd kastélyosdombói, ma már szintén nyugalmazott lelkipásztornak, volt pápai kollégiumi diáknak és teológusnak, hadd mondjam a szép istentiszteletek után, mikor kijövünk a templomból:- Szervusz, Szatyitestvér! Engem már maga ez a szó is boldogít. 138
