Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Konviktus
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK szemmel, túláradó örömmel, szinte önfeledten veti magát az én karjaim közé, és perzselő hangon mondja: „Nagytiszteletű úr! Én is pápai diák voltam, én is a Kollégiumba jártam, én is a Konviktuson nevelődtem, én is a szatyit ettem. Boldog vagyok... boldog vagyok...” És ölelt, és csókolt engem. Még a ruhám is csókolgatta... Ez volt a Kollégium és konviktus. Jó dolgunk volt a Konviktuson nekünk. Nem hiába mondta volt sokszor Sebestyén tanár úr egy-egy diákjának: „Eszi a jó konviktust!” Háromszor állt három fogásból az ebédünk hetenként: vasárnap, hétfőn és csütörtökön. Vasárnap: Húsleves, főtt marhahús, paradicsommártással, tejfölös- kapros káposzta sertéssülttel. Hétfőn: húsleves, főtt marhahús zsemlyemártással, paradicsomos káposzta sertéssülttel. Húsleves volt minden délben, kivéve a pénteket, mikor tejfeles bableves volt. Ezen kívül kedden babfőzelék, szombaton lencsefőzelék sülthússal, pénteken pedig túróstészta volt. Este mindig volt leves és valamilyen sülthús krumplival vagy rizzsel, egyszer pörkölt, vasárnap virsli, vagy szilvaízes sütemény. A reggeli forralt tej volt egy zsemlyével. A fizetség: 60 forint, később 120 korona ebéd-vacsoráért, évenként, és külön 10 forint, illetve 20 korona a reggeliért, ugyancsak évenként. Sokszor gondoltam rá életemben, hogy valaki, ha ilyen kosztot tud biztosítani naponként a családja számára, az az ember gratulálhat magának! Mégis voltak köztünk, akik ócsárolták a konviktust. Persze, tömegkoszt volt, nem édesanyánk sütötte és főzte. A pápai posta csomagosztálya sokszor tele volt diák-csomagokkal. Mert hát: „Kell a szegény gyereknek, ne éhezzék!” És ilyenkor a „diákkvártélyokon” dobzódtak a diákok az édesanya küldötte finom, ízletes „hazaikon”! Ha benézhettetek volna ilyenkor egy-egy diákszállásra, láthattátok volna, amint „bicskára magyar” jelszóval körülállták ötével-hatával a rántott csirkével, kacsa- és disznópecsenyével meg mákosrétessel megrakott asztalt, és jó szaftos mondások, költői szólamok, pajzán diákkacagások között jól kikanyarítottak a „kitálalt” finom étkekből! Negyedik gimnazista koromig nekem is küldött hazait az én drága jó édesanyám. Én ugyan nem ócsároltam a konviktust, de hát ennek így kellett lennie. Még le is néztek volna a többiek. De negyedikes koromban ősszel, hosszas betegség után, meghalt az én drága jó édesanyám, és nem küldött nekem hazait senki sem többé az életben. De nem is fogadtam el senkiét sem, kivéve Joó Andrásét, akivel együtt is laktam, s aki nagyon szeretett engem. Teológus koromban pedig Pongrácz Jóskáét. Az ő asztalánál is hatan szoktunk lenni: Czeglédy Sándor, Székely István, Várady Lajos, Kiss Zoltán, Ólé Sándor, Pongrácz Jóska. Itt is voltak költői szólamok. Például Czeglédy Sándor, mikor a sok jó hazait meglátta: „Fel van az én szívem ajzva, 137
