Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Főiskolai Konviktus
ÓLÉ SÁNDOR mindegyik a konviktusi csengő felé sasírozott, hogy annak drótkötelét mikor rántja meg már egy terítő, annak jeléül, hogy lehet menni az ebédre! És mikor megszólalt a csengő, én igazán nem tudom, élveztünk-e mi valaha ahhoz fogha- tóan kellemes és kedves hangot, mint amilyen hangot az a csengő adott? És a mi robogásunk, ahogy mi robogtunk fel az emeleti nagyterembe, nem tett volna-e túl pár század katona robogásán, mikor díszmenetben halad el egy idegen főség előtt? Nem lett volna képes semmi erő sem megállítani bennünket, olyan ínycsiklandozó és hívogató volt a húsleves és kenyér illata, mely ott fenn várt reánk! Diákéhség és ételillat mindent megmagyaráz. Konviktusi kenyér. Most is előttem van a színe, íze és alakja. Nem merném azt mondani, hogy ez jobb volt, mint más kenyér. De ez más volt, mint más kenyér. Más volt a színe, más az íze, más a sütése, más az alakja. Ez diákkenyér volt. Ez szatyi” volt! A szatyi más, mint a házi kenyér, amelyben egyéniség van. Valahol egy háziasszony van, annyiféle a kenyere, pedig mind hasonló, majdnem egyforma, mégsem ugyanaz. A lisztje ugyanaz, az élesztő is ugyanaz, hasonló a dagasztása, hasonló a kenyeres kosara, melybe a tésztát teszi, ha megsült, hasonló a színe, hasonló a gyürkéje, mégsem ugyanaz. Mi teszi különbözővé? A gazdasszony egyénisége. Miben nyilvánul meg ez az egyéniség? Hát a tehén miről ismeri meg a maga borját a sok közül? A szagáról! Na hát, a gazdasszony egyénisége meg a kenyér illatában nyilvánul meg! Az ő kedves kezeinek illatában. A szatyi tömegcikk volt. Nem lehetett hát benne egyéniség. Péksegédek dagasztották, nem háziasszony, nem édesanya keze, nem lehetett hát benne az édesanyai kéz íze, szeretetének illata, és mégis. Volt benne valami, ami nekünk valóvá, s számunkra feledhetetlenné tette. Mint a prófuntot a katonák számra. A prófunt is tömegkenyér volt és pedig pontosan katona-kenyér. Úri házaknál keserűséget okozott volna, ha vele kellett volna élni. Hát bizony nem is kényes kisasszonyok számára sütötték a prófuntot. De láttátok volna, mikor jóízűen fogyasztották azt a szegény bakák, mikor a hadgyakorlatokról fáradtan meneteltek haza a kaszárnyába! És ha 20-30-40 év múlva találkoztak össze a katonapajtások, hogy ölelték egymást, hogy szivárgott könny a szemükbe, a katona-emlékek hatása alatt, mert a prófunt örök barátokká, testvérekké forrasztotta őket. Olyan volt ez, mint a kemény fekhely. Nem lehetett katonát ezek nélkül elképzelni. így voltunk mi a szatyival. Nem volt benne édesanyánk keze, kezének íze, szeretetének illatszere? Oh, hát hány édesanyának a keze kellett volna ahhoz? Hiszen négyszázan voltunk! Négyszázan ettük a konviktus kenyerét! És hát s?» 134
