Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK Megnyitó beszédet dr. Kapossy Lucián tanár-elnök szokott mondani; ünnepi beszédet pedig többnyire a Képzőtársaság ifjúsági elnöke. Emlékezetem szerint azonban egyszer dr. Antal Géza mondott ünnepi beszédet, valószínűleg akkor, mikor ő volt a teológia igazgatója. Negyedéves teológus koromban - mint ifjúsági elnök - én tartottam meg az ünnepi beszédet, helyesebben: az emlékbeszédet. Valami kis újítást vittem be az október 6-i ünnepség prózai egyhangúságába. Ugyanis, míg Kapossy tanár urat lekísértem a tanári szobából a tornaterembe, azt ajánlotta nekem, hogy ne úgy olvassam, hanem szabadon mondjam az emlékbeszédet. Mert ő azt tapasztalta, hogy míg a szónokok a beszédüket olvasták, a kisebb diákok unatkoztak, rendetlenkedtek, s zavarták az ünnepséget. Egészen másként hat egy szabadon mondott beszéd a hallgatóságra, mint egy felolvasás. Én szégyenlettem volna azt mondani a Tanár úrnak, hogy a tanáraim, az ifjúság és az előkelő közönség előtt nem merem vállalni a szabad előadást, hát vállaltam. Az önérzet iszonyúan felfokozódott és ágaskodott bennem, hát vállaltam. Azt gondoltam, hogy ha csak egyetlenegyszer is belenézek az írott beszédembe, ezáltal elvesztem a gondolkodó képességemet, zavart leszek, és képtelen leszek tovább szabadon előadni. Tehát ki sem viszem magammal a pódiumra a beszédemet. Ferencjóskában voltam. Nekem bizony ne púposítsa az összehajtogatott két árkus papír a zsebemet. Hát nem vittem ki. Támasz nélkül, mankó nélkül, segítség nélkül maradtam. Tudtam, hogy csak magamra, a saját eszemre számíthatok. De azt is tudtam, hogy Isten is van, és hogy Isten velem van! És mi történt? Az, hogy mikor fölléptem a pódiumra az előadó asztalhoz, és körülnéztem a közönségen, hát csodálatos bátorság és valóságos királyi nyugalom lett úrrá rajtam. Elfogultság, izgalom, lámpaláz, félelem, mint megriasztott madársereg, tovaszállt belőlem. Tanáraimra úgy néztem, mintha nem én lettem volna az ő tanítványuk, hanem ők lettek volna az én tanítványaim. Úrrá lettem egyszerre a beszédem felett. Ezért aztán nemcsak szabadon beszéltem, hanem még vakmerőségre is ragadtattam magam. Például: „Micsoda halál ez? Igazság halála, hősök elbukása, gaz pribékek gőgös kacaja, vértipró Nérók őrült uralma, szentek vérének párolgása.” (íme, a forró vér!) És még prófétaságba is estem, mert a Habsburgokat kígyóhoz hasonlítottam, amely még hason csúszik és a port eszi. Utána elénekelte a Kántus a „Tavasz elmúlt, a rózsának lehullott a szép virága. Ne sírj, ne sírj Kossuth Lajos, lesz hazádnak szabadsága!” kezdetű dalt, mely tele van nemzeti fájdalommal, de reménységgel is. Akkor jött a szavalat, 129
