Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Ünnepélyeink. Március 15
ÓLÉ SÁNDOR emeléséhez. Az édesanyák ott a széleken, a zsöllyékben ülve szorongatták kezeikben kedvvel a leányaiknak küldött virágcsokrokat. Pedig a bálterem oly szép, oly díszes volt, még e csokrok nélkül is, hogy aki belépett oda, azt hitte, tündérkertbe lépett be! Petőfi azt mondja: „Szép reményeink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll.” (Távolból) Engedtessék meg nekem, hogy e szép sorokat magamra is alkalmazzam: „Én szép emlékim alkonypírjánál az iskolám tündérkert gyanánt áll.” Tündérkert nekem az én drága pápai főiskolám, és én azt soha nem feledhetem. Az az én alkonyom bearanyozója! Egyszer, mint a pápai főiskola gondnok, valamint gimnáziumi ügyben, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium középiskolai osztályára mentem fel, az ügyosztály vezetőjéhez. Az ügyosztály vezetője: miniszteri tanácsos, méltóságos úr volt. Mivel kérnem kellett tőle valamit, kissé elfogultan kopogtattam be hozzá. Belépve a hivatalába bemutatkoztam, amiből megtudta a Méltóságos úr, hogy én a pápai lelkész vagyok. Ekkor felállt a székéből, néhány lépést tesz felém, majd megáll, és kiterjesztve felém karjait, elérzékenyült hangon így szól hozzám: Én is pápai diák voltam! Mi testvérek vagyunk! És elkezdett ölelni, csókolni engem, közben egyik kérdés után a másikat intézve hozzám: megvan-e még a drága pápai főiskola? Él-e még benne az áldott Képzőtársaság? Tartják-e még a szép március 15-i ünnepélyeket? Tudnak-e még szavalni, verset írni, s lelkesedni a pápai diákok? Megindultságomban alig tudtam felelni a kérdéseire. Olyanforma volt ez, mint mikor József megismertette magát testvéreivel, és így szólt hozzájuk: „Én vagyok József, él-e még az én atyám?” (I. Móz. 45: 3) Majd így folytatta: „Én most is az vagyok, aminek a drága pápai kollégium nevelt engem, s nem is leszek soha más, mint pápai diák!” Én is azt mondom: Nem leszek soha, soha, soha más, mint pápai diák! Október 6. Elérkezvén az október hatodika, mint szomorú ünnepnap, a nemzet nagypéntekjén, 11 órakor összegyülekeztünk tanárok, s diákok a tornateremben. Ott volt a Kollégium apraja-nagyja és a városból szép ünneplő közönség. Ilyenkor fölbúgott ajkunkon, a Kántus ajakán, a Tompa Mihály-féle ének: „A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad: Magát az eltiport magyarnak Kisírni nem szabad. ” 128 «y
