Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Kik voltak a legjelentősebb, kiemelkedő költőink?
PAPAI DIAKEMLEKEK parancsszavára: „ötszáz bizony dalolva ment lángsírba walesi bárdi” De nézd meg akkor is, mikor bűnhődni kezd. Mert nincs ugyan földi igazságszolgáltatás, hogy lesújtsa őt, de van mennyei, van isteni, van lelki igazságszolgáltatás, mely összetöri őt. Halld, halld! A király nem alhatik. Azt hiszi, hogy valami éji dal, valami zaj riad, valami nesz bosszantja őt, azért nem alhatik. Azért azt mondja: „Felköttetem a lord mayort, ha bosszant bármi nesz!” Pedig nem ez az ő baja. Nemcsak hogy zaj nem riad, és éji dal nem kél, hanem légy szárnya se hallatik se künn, se benn. Más az ő baja. Az a baja, hogy a walesi bárdok énekét, a vértanúk dalát, az ötszázak dalát hallja. Neki volt hatalma máglyára küldeni őket, nekik meg van hatalmuk a máglyán éneket énekelni. És a máglya lángja ott lobog, a tűz ott pattog, az ének ott harsog az ő lelkében. Az ő lelke ég, és a pokol tüzét érzi lelkében. Hiába kéri már a londoni zajt, hogy elnyomja a belső zajt. Hiába mondja: „Elő síp, dob, zene, harsogjon harsona! Fülembe zúgja átkait a walesi lakoma!” Hiába minden. Nincs segítség. „Mert túl zenén, tűi síp, dobon, riadó kürtön át: „Ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát?' Most már csak menj, lépj fel a pódiumra, pápai diák, és szavald el a walesi bárdok balladáját. Én pedig leborulok Isten nagysága, dicsősége előtt, és eléneklem az Ezrahita Ethán tanítását, a Béza Tódor énekét, a csodálatos 89. zsoltár 4. versét: „Igen rettenetes e fölséges Isten, Ötét féli minden a szent gyűlésekben. Óh, seregek Ura, minden enged lenéked, Te nagy erős Isten, vajon ki érne véled? Tenálad lakozik a te nagy igazságod, Soha el nem múlik a te igaz mondásod!” De volt egy nagy hiba is a Képzőtársaságunk bíráló választmányában. Titkárságom idején észrevettem, hogy milyen kevés a szavaló tag közöttünk. Van sok olvasó tag, van elég munkás tag is, csak éppen a szavaló tag kevés. Nincs kedvük a tanulóknak a „deszkákra” föllépni, hogy egy költeményt előadjanak. Félnek a bírálattól. Aztán azt is észrevettem, mikor különösebben Figyeltem, hogy bírálatainkban tűi szigorú mértéket alkalmazunk, hogy nem riadunk visz- sza néha még a gúnytól sem, ami csak arra jó, hogy a szavalókat elriasszuk a „deszkáktól”. Ha valakit megsértünk, vagy meg is sebzünk a szavalatáért, az bizony nem iratkozik be többé szavaiénak. Rájöttem arra is, hogy könnyebb a rosszat meglátni egy szavalatban, mint a jót; és megindokolni is könnyebb a Ill
