Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Kik voltak a legjelentősebb, kiemelkedő költőink?
ÓLÉ SÁNDOR rosszat, mint a jót. Még arra is gondoltam, hogy ez a vonás alighanem magyar természetünkben rejlik: jobban szeretjük a rosszat látni és szapulni, mint a jót látni és elismerni. Azért én titkárságom idején is, de még inkább ifjúsági elnöki mivoltomban kezdtem új hangot megütni bírálataimban. A legtöbb szavalathoz hozzászóltam. Akárhányszor elsőként, több esetben pedig később, ha szükségesnek láttam, hogy az előttem felszólalt bírálók tévedéseit helyreigazítsam, szigorú mértékét leszállítsam, és az elhúzásokkal szemben a szavalok lelkét megnyugtassam. Ha föllépett egy kis ötödikes vagy hatodikos kezdő szavaló, és semmi jó se volt a szavalatában, akkor megdicsértem a bátorságáért, hogy föl mert lépni, mikor tudta, hogy mennyi bíráló szem fog vele szembenézni; bátorítottam, hogy máskor is lépjen föl, majd meglátja, hogy nagyobb sikerrel lép föl; szoktassuk magunkat a bíráló szemekhez, mert majd az életben is lesznek bíráló szemek, akik nem tapssal és nem éljennel kísérnek bennünket. Általában igyekeztem jól fölfedezni minden szavalatban, és ha lehetett, részben sikerültnek minősíteni azokat. Ha pedig nem lehetett, szerető szóval megsimogattam és bíztató szóval megbátorítottam a föllépőket. Lett-e ennek a módszeres eljárásnak valami eredménye? Lett! Mégpedig nagy! Mert a következő (1906) iskolai év elején a múlt évinek körülbelül háromszorosára ugrott fel a szavalok száma. Vagyis a múlt iskolai évben volt úgy 25, most pedig 75 szavaló. Nagyon örült Kapossy tanár úr ennek. Még évek múlva is példaképpen állította a bírálók elé, kérve őket, hogy ilyen bánásmódot gyakoroljanak a szavalok irányában. Ugyanilyen módszert alkalmaztunk az írott munkák területén is. Nem is volt hiányunk a munkában. És ha valakinek a munkája megütötte az „elfogadhatóság” mértékét, annak a diáknak vagy teológusnak nagy lett a tekintélye a falak között. Hát ha „dicséretet” nyert, vagy - le merjem-e írni? - „Érdemkönyvbe írásra” lett méltó a költeménye! Nahát! A kínai császár csak nagy valaki lehetett a régi világban, de talán még őt se vette körül nagyobb hódolat, mint azt a pápai diákot, kinek a költeményét „Érdemkönyvbe” méltónak ítélte a bíráló választmány. Abba az Érdemkönyvbe írhatta be a versét, amelybe Petőfi és Jókai írt be valamikor! Saját kezükkel írtak be! Ott van a kézírásuk és a névaláírásuk! Micsoda dicsőség az, ebbe beleírni! A „kelő nap” pírja tündöklik annak az ifjúnak a homlokán, aki ebbe a drága, dicsőséges Aranykönyvbe beleírhatja a versét és a nevét! Csoda-e hát, ha a diákok már messziről kalapot emeltek neki? A kis diákok pedig, ha a konviktuson a kisteremből azt kukucskálták, hogy hol ül a kiváló ifjú és hogyan eszik? Dehogy volt ez csoda. Természetes volt. Hisz 112