Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Kik voltak a legjelentősebb, kiemelkedő költőink?

ÓLÉ SÁNDOR rosszat, mint a jót. Még arra is gondoltam, hogy ez a vonás alighanem magyar természetünkben rejlik: jobban szeretjük a rosszat látni és szapulni, mint a jót látni és elismerni. Azért én titkárságom idején is, de még inkább ifjúsági elnöki mivoltomban kezdtem új hangot megütni bírálataimban. A legtöbb szavalathoz hozzászóltam. Akárhányszor elsőként, több esetben pedig később, ha szüksé­gesnek láttam, hogy az előttem felszólalt bírálók tévedéseit helyreigazítsam, szigorú mértékét leszállítsam, és az elhúzásokkal szemben a szavalok lelkét megnyugtassam. Ha föllépett egy kis ötödikes vagy hatodikos kezdő szavaló, és semmi jó se volt a szavalatában, akkor megdicsértem a bátorságáért, hogy föl mert lépni, mikor tudta, hogy mennyi bíráló szem fog vele szembenézni; bátorí­tottam, hogy máskor is lépjen föl, majd meglátja, hogy nagyobb sikerrel lép föl; szoktassuk magunkat a bíráló szemekhez, mert majd az életben is lesznek bírá­ló szemek, akik nem tapssal és nem éljennel kísérnek bennünket. Általában igyekeztem jól fölfedezni minden szavalatban, és ha lehetett, részben sikerült­nek minősíteni azokat. Ha pedig nem lehetett, szerető szóval megsimogattam és bíztató szóval megbátorítottam a föllépőket. Lett-e ennek a módszeres eljárásnak valami eredménye? Lett! Mégpedig nagy! Mert a következő (1906) iskolai év elején a múlt évinek körülbelül háromszorosára ugrott fel a szavalok száma. Vagyis a múlt iskolai évben volt úgy 25, most pedig 75 szavaló. Nagyon örült Kapossy tanár úr ennek. Még évek múlva is példaképpen állította a bírálók elé, kérve őket, hogy ilyen bánásmódot gyakoroljanak a szavalok irányában. Ugyanilyen módszert alkalmaztunk az írott munkák területén is. Nem is volt hiányunk a munkában. És ha valakinek a munkája megütötte az „elfogadható­ság” mértékét, annak a diáknak vagy teológusnak nagy lett a tekintélye a falak között. Hát ha „dicséretet” nyert, vagy - le merjem-e írni? - „Érdemkönyvbe írásra” lett méltó a költeménye! Nahát! A kínai császár csak nagy valaki lehe­tett a régi világban, de talán még őt se vette körül nagyobb hódolat, mint azt a pápai diákot, kinek a költeményét „Érdemkönyvbe” méltónak ítélte a bíráló választmány. Abba az Érdemkönyvbe írhatta be a versét, amelybe Petőfi és Jó­kai írt be valamikor! Saját kezükkel írtak be! Ott van a kézírásuk és a névaláírá­suk! Micsoda dicsőség az, ebbe beleírni! A „kelő nap” pírja tündöklik annak az ifjúnak a homlokán, aki ebbe a drága, dicsőséges Aranykönyvbe beleírhatja a versét és a nevét! Csoda-e hát, ha a diákok már messziről kalapot emeltek neki? A kis diákok pedig, ha a konviktuson a kisteremből azt kukucskálták, hogy hol ül a kiváló ifjú és hogyan eszik? Dehogy volt ez csoda. Természetes volt. Hisz 112

Next

/
Oldalképek
Tartalom