Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Kik voltak a legjelentősebb, kiemelkedő költőink?
ÓLÉ SÁNDOR Egyszer Szalisznyó Sándor pápai tanító, kedves barátunkkal hármasban mentünk végig (mint szoktunk) a Fő utcán. Nagy szél fújta a port a szemünkbe. Az édes kis Szalisznyó föl akarta használni a szelet arra, hogy no most ő is mond egy verset. Már régen szeretett volna, de sohase sikerült. Most nekirugaszkodott, és így sült el hármónk között a megkezdett verselés: Szalisznyó: A Fő utcán fúj a szél! Én: A Szalisznyó mit beszél? Bakó L.: Verset akar költeni, De sehogyse megy neki! Nehéz sóhajtások közt veszek búcsút ezen emlékeimtől. Talán a bíráló választmányról volna legtöbb szavam, úgy, ahogy a bírálók időről-időre kicserélődtek, s újak jöttek helyükbe. Nem mintha évről-évre kicserélődött volna az egész garnitúra, mert voltak olyanok is, akik hetedik gimnazista koruktól fogva harmad-negyedéves teológus korukig mindig tagjai voltak a bíráló választmánynak. Mindig megválasztották őket. De természetesen, akik érettségi után elhagyták a Kollégiumot, azok bizony elhagyták a bíráló széket is, és sohase láttuk többé őket a megszokott helyükön. Mennyi kedves emlék fűz hozzájuk! A bírálat így is ment. Elhangzott egy szavalat. Azt azonnal meg kellett bírálni. A bíráló nem érhette be azzal, hogy rámutatott a hibára, hanem azt is meg kellett mondania, miért volt rossz, miért volt hiba. Hol és mikor írta, milyen viszonyok között és miért írta a költő a költeményt, mit akart vele kifejezni, mi volt az alapgondolata? Nem lehetett csak ukmukfuk, csak úgy átabotában beszélni, handabandázni, hanem ki kellett fejtenie, hogy a szavaló megfelelt-e feladatának, s ha megfelelt: mennyiben felelt meg? Ha nem felelt meg: mennyiben és miért nem felelt meg? Meg kellett mondania, hogy hogyan kellett volna a költő célzatának megfelelni, alapgondolatát, érzését, indulatát kifejezni. Mert, ha ezt nem tette, vagy nem jól tette, felállt a másik bíráló és „leszedte róla a keresztvizet”, és ezzel elindult a nagy, az okos, a szellemes, a tudós vita, melyben nemcsak a ráció és a logika lángja lobogott, hanem a történeti és irodalmi ismeretek fénye is világított, mindnyájunk tanulságára és épülésére. Itt fejlődtünk a gondolkodásban, nőttünk az ismeretekben a vasárnapról-vasárnapra, olyanokat tanulván meg, amiket sehol másutt és sohase tanulhattunk volna meg. Gondoljuk el, hogy valaki Vörösmarty „A vén cigány"-í\ akarja elszavalni. Hát annak a valakinek tudnia kell valamit. Ismernie kell Vörösmarty egész korát, az eszméket, amelyek annak a kornak a lelkét mozgatták, melyeknek ^ 108 •*&
