Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság

ÓLÉ SÁNDOR jobb szavalatok, minél szebb dolgozatok, minél értékesebb bírálatok hangzottak el a képzőtársaság ülésein, minél fényesebben villogott a logika pengéje, annál nagyobb lehetett az ő öröme, hiszen ő adta az acélt a tanítványai kezébe! Bizony megértem ma már, hogy miért volt ez az ő jelszava, vagy jeligéje: „A küzdelem gyönyör: excelsior!” Mi volt a képzőtársasági ülések munkarendje? Egy szavalat és annak megbírálá- sa; egy írott munka felolvasása és annak megbírálása. És így tovább. Hogy a tagok mit szavalnak, azt mindenki előre tudhatta, mert a titkár előre kiírta a feketetáblára, hogy ki mit szaval, és kik tartoznak munkát hozni. A szavalok igyekeztek a maguk egyéniségének megfelelően kiválasztani da­rabjukat. A kis ötödikesek és hatodikosok leginkább könnyebb természetű ver­seket választottak maguknak, és pedig külön szeretettel Petőfitől, Tompától, Gyulai Páltól, Tóth Kálmántól, Báró Eötvös Józseftől. Aztán mindig nehezebb szavalmány-darabok kerültek terítékre. Például Petőfitől: Egy gondolat bánt engemet, Részlet Az Apostolból, A hazáról. Vörösmartytól: A merengőhöz, A vén cigány, Gondolatok a könyvtárban. Aranytól: Tetemre hívás, Az egri leány, Ágnes asszony, V. László, A walesi bárdok, Hídavatás, Ünneprontók, Éjféli párbaj, Szibinyáni Jank, Pázmán lovag, A bajusz, A fülemile, Fiamnak. De ezeken kívül egész légiója volt még a verseknek, amiket szavaltak a pápai diá­kok a képzőtársaságban, amiket azonban egyrészt nem lehetne, másrészt pedig nem is tudnék felsorolni. A szavalok közt az én kisdiák koromban legnagyobb volt Csomasz Dezső. Ver­senytársai voltak ugyan neki, akik részt vettek az év végi szavalóversenyen. De Csomasz Dezső annyira felettük állt, hogy ők tulajdonképpen csak a II. díjért versenyeztek. Ezek közt legjobb volt Veress István. Jó szavaló volt még Gálffy Géza, Maller Kálmán, Mocsy Mihály. Hallottam tőlük a Pán halálát és Az Úr ítél című megrázó költeményt. Mint kisdiáknak jól megmaradt emlékezetem­ben mindegyiknek a hangja, alakja, arckifejezése, gesztusa, hanglejtése, szóval az egész ember. Mind élmény volt nekem. De mikor Csomasz Dezső megszó­lalt, mintha az öregharang szólalt volna meg a sok kisharang között. Nem pózolt ő, nem szavalt, hanem szónokolt, mikor egy költeményt adott elő. Beszédje halk volt, mégis több volt, mintha szónokolt volna, mert királyi nyugalom és méltó­ság volt benne. Példának felhozom Az Úr ítél című költeményt. Ez - emlékeze­tem szerint - így kezdődik: „Vén Kápuának mohos várfalán fekete zászló. Ha­lott van talán? Gyászol a város vezért, herceget? Csend, némaság.” A többiek ezt a sort: „Gyászol a város vezért, herceget?” már emeltebb hangon mondták; itt már izzott a hangjuk, mint a parázs, mert nem tudták magukat lefékezni. ss* 102

Next

/
Oldalképek
Tartalom