Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)
Petőfi Sándor Pápán írott versei és székfoglalója
S te barátság aetheri világa, Egy rögtön vihar homályba zár. Kábaság a hír, fenség, hatalmak! A koporsók egyiránt takarnak Éjbe büszke földuralkodót S reszketeg fejű zarándokot. IDEÁL Küzdő gerjedelmek,... fény,... homály,... csapongó Vágyak és remények tarka serege! Melyek majd borongva, majd derengve kelnek, Indulatcsatáit a zajló kebelnek Ali! ki festi le? Mért e láng, e hullám dagadó eremben? Honnan e feszítő érzet keblemen? S szomjazó hevökben e zajongó vágyak Lenge képzeletnek karján merre szállnak, Merre szüntelen? Mely varázserőnek bűvös ihletése, Ami kiszti zengő dalra lantomat? És a dal ha fölzeng, újra vajh mi némit? Mert a húr beszélni szívem érzeményit Nem lel hangokat. Messze, messze szállnak érzeményim innen, 0 a puszta föld, ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló ajakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám? Fent, elérhetetlen égmagas tetőkön Istenszép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd e hév indúlat, Mely után e szívnek dobbanása gyulád. Ott az ideál! Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban A hajnal bíborszín leplén, szép alak! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende fényhomályán a merengő éjfél Holdsugárinak. 255
