Mezei Zsolt (szerk.): A kényes úrfi s a rongyos baka (Pápa, 2001)

Veress Zsuzsa: Petrovics Sándor, a pápai diákköltő

keltette otthonosság-érzést, melegséget. De ennek a műnek stílusa, hangneme természetesen finomkodóan érzelmes, a fordítás nyelve is keresetten irodalmi- as. („Az ékes nappali csillagzat / Pályáját végezé, / Jer és törüld le izzadásom, / S deríts fel, drága nő. ”) A nyugalomnak és harmóniának pedig szerves része nemcsak a természet lágy ölén elköltött vacsora, a szorgalmas munka utáni pihenés, a meghitt együttlét - hanem a paraszti sorsba való tökéletes belenyugvás, sőt az elégedettség, a hála, melynek velejárója az uralkodó iránti jámbor, „népmesebeli” lojalitás. („Sokat tálalnak a királynak, / Ő, amint hír élik, / Mindennap sültet, meg lepényt, meg / Pástétomot eszik... Adf isten ő egészségére! / Mert mennyi dolga van; / Hogy minket békében tarthasson, / Éj s nappal nyugtalan. / Ha úri mód nem élhetünk is,/ van mégis kenyerünk, / Van tiszta, szép és friss tej és vaj, / S hát kell-e több nekünk?”) Már egy tízéves gyerek is tudja, hogy Petőfi a világrend ilyetén helyeslésétől nem is olyan sokkal később fényévnyi távolságra került, s levetkőzte paraszti tárgyú műveiben ezt a finomkodó hangot is. A korban azonban ez volt az alaptónus: a népies zsánerképeket vagy humoros hangnemben, vagy idillikusán fogalmazták meg. A paraszti élet idill; a munkához, az egyszerűséghez, a faluhoz automatikusan társult a háborítatlanság, a jó lelkiismeret, a romlatlanság és a szívbéli kincsek emlegetése - a „szegény gazdagok” kontra „gazdag szegények” képlet felállítása. Ez e költemény utolsó versszakának csattanószerű zárlata is „0 én irigylendő, szegény és / Mégis gazdag vagyok!” A későbbi Petőfi ismeretében ez a vers kissé meghökkentően hat, azonban mégis hozzátartozott lírai fejlődéséhez.

Az Elégia egy várrom fölött meglehetősen hosszú, patetikusan busongó vers. Van benne minden, ami kell: mindenekelőtt a szemlélődés tárgya, a vár- rom-bérctető, erdők, bagolyfészek, éjszakai búsan nyögő szél... ismerős képek. (Ha máshonnan nem, hát legalább Husztnak romváráról valamennyien tudjuk idézni ugyanezeket a kellékeket.) Petőfi lírai fejlődésében 1839-től nyomon követhető a valóságos várrom-mánia. Másfelől: „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája... ”

Ez a vers ismét nem illeszkedik a későbbi Petőfiről alkotott képünkbe. Még pápai diákkorában is nemcsak „tán csodálta”, de a „képzete is járta” ezt a vadregényes tájat. A képzeletet pedig a látvány hozza mozgásba. A vers ismétlődő

156