Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XVII. Második pozsonyi évem

elkísért engem - minden tiltakozásom daczára - Újvárba. Míg a téglák melege tartott, addig minden zokszó nélkül álltuk a hideget, de mikor a meleg elillant, bizony sokat feszelegtünk és a kocsin alig találtuk helyünket. Azt mondtam, hogy jó volna most gyalog menni, le akartam szállni, mozogni egy kicsit, mert a tagjaim szinte merevedni kezdettek, de késedelmeskedni nem lehetett, mert Újvárba idejekorán meg kellett érkezni, nehogy a vasutat elszalasszuk. Tűrtünk hát, de a hidegtől mindhárman szenvedtünk, s bizony rivóra állt a szánk, mikor egy végnélkülinek látszó út után megérkeztünk, szerencsére még elég jó időben.

Én meglehetős kézi poggyásszal utaztam. A czekkerem tele volt elemózsiával, ezt fogtam a jobb kezembe, a balba jutott egy fazék, kitűnő töltött káposzta tartalommal, a kabátgombomra meg volt akasztva egy czifra, hogy üres óráimon szórakozzam a múzsákkal. Mikor elváltunk, nagyon aggódtam szegény jó édes anyám és a Gazsi miatt, hogyan fognak ezek megint agyon fázni. A mi engemet illet - én ugyan zsúfolt kupéba jutottam, de legalább igy a hideg tűrhető volt (akkor még a wagonok fűtése a jövő méhében szendergett), s minden incidens nélkül megérkeztem még napnyugta előtt Pozsonyba.

A vasútállomástól hazáig jó darabot kellett gyalogolni, és a hosszú út alatt a kezeim majd el fagytak. Bizony sokszor azon a ponton voltam, hogy nem volna-e jobb a pakkoktól megszabadulni és kezeimet a zsebekbe dugni. De hát a töltött káposztára ha gondoltam, a pihenőre letett fazekat, mikor a kezeimet egy kissé összevertem, megint csak felragadtam és nem törődve azzal, hogy utóbb már a könnyeim is potyogtak, a végállomásig mégis szerencsésen eljutottam, nagyot fohászkodom és lélek szerint hálákat adva, hogy erőim végső megfeszítésével mégis szerencsésen révbe jutottam.- 175 -