Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XVII. Második pozsonyi évem

Nem volt ugyan farsangi csengő a lovakon, de azért mégis nagy sensatiót okozott, mikor úgy déltájban szánunk megállt a ház előtt, és abból mi - éppen nem várt vendégek - kiszálltunk. Volt öröm, volt ölelés. Nemcsak én örültem, hogy újra szívhattam a hazai levegőt és élvezhettem a családi tűzhely melegét, hanem örült a család is a váratlan viszontlátásnak. A mint túl estünk az első meghatottságon, egymást érték az ostromló kérdések, hogyan történt, miként történt, hogy ilyen csoda módon itthon termettünk? Mikor elbeszéltem, hogyan támadt az a gondolatunk, hogy haza jöjjünk, és az utazásunkat leírtam, nem kerülhettem el a könnyelműségemre czélzó megjegyzést sem, hogy erre a hosszú útra ilyen meggondolatlanul vállakoztam. Elibém adták, hogy az utón mi minden érhetett volna, ha a véletlen szerencse nem segít, és megoktattak, hogy többé hasonló könnyelműséget el ne kövessek. No de, csakhogy itthon vagyok, gondoltam és a féltő szeretetből származó korholást könnyű szívvel fogadtam.

A ki diák volt, az még vissza emlékszik rá, hogy a szünidő napjai az édes otthon körében milyen gyorsan leperegnek, alig hogy megjöttünk, már újra mennünk kell. Mennünk ám, de hogyan jutok én vissza Pozsonyba, azon az utón csak nem, a melyen haza jöttem. Nem volt más mód, mint megkérni az én Gáspár bátyámat, hogy fogasson be és vitessen el engem Újvárba, onnét aztán majd elvisz a vasút. Gáspár bátyám meg is Ígérte ezt, és én most már nyugodtan vártam az uj év második napját, melyen visszaindulandó voltam.

1861. január hó 2-ik napja egyike volt a leghidegebb napoknak, a melyeket valaha megértem. Gyönyörű téli nap volt különben. Ragyogott a nap, és a fagyos hó szikrázott és csilogott a rá eső sugaraktól. A fákra fagyott zúzmara ezüst korona gyanánt födte be a gallyakat. A lépések alatt csikorgóit a hó. Szerencse, hogy teljes szélcsend volt, igy a metsző hideget könnyebben el lehetett tűrni. A Gazsi reggel oda állt a kocsival. Édes anyám téglákat melegített a lábunk alá, mert hát ő is- 174 -