Hudi József (szerk.): Kacz Lajos visszaemlékezései (Pápa, 2011)

XVII. Második pozsonyi évem

Az úrral nem akartam találkozni, mert bizonyos voltam abban, hogy irántam haragot táplál a közvetitő szerepért, a melyet a levélváltási ügyben egészen önkénytelenül vállaltam. Az asszonnyal bizalmasan nem beszélhettem, mert a gyerekek jelen voltak, de ezt nem is bántam, hiszen azok után, a miket Vámossy velem közölt, neki csak olyanokat mondhattam volna, a melyek őt fájdalmasan érinthették. De a kínos bizonytalanságot a szegény asszony nem sokáig tűrhette. Ő jött el hozzám a lakásomra és kérdezte, hogy nem küldött-e levelet Vámossy a czimemre az ő részére. Bizonyosan várt ilyet. Talán már több levele is válasz nélkül maradt, talán olyan kérdéseket tett fel, melyre a feleletet okvetlenül várta. Ez alkalommal már nem mulaszthattam el, hogy gyöngéden rá ne mutassak arra, hogy Vámossynak mik a tervei, hogy legközelebb már parochiát kap, s mint falusi pap kénytelen lesz megházasodni, hogy tudomásom szerint van is már neki jegyese. Közlésem a szegény asszonyt mélyen lesújtotta, arczán oly végtelen szomorúság ömlött el, a mi engem is megrendített. Hangtalanul, némán ült egy darabig, aztán kezemet megszorítva, szó nélkül eltávozott.

Ezután a jelenet után nem is mentem én többször hozzájuk, hiszen nem lett volna most már semmi czélja, mert megjelenésem csak keserű emlékeket idézett volna fel, a mit jobb elfelejteni. Pedig voltaképen most szerettem volna minél gyakrabban menni a házukhoz, az én tacskó szivemben ugyanis megmagyarázhatatlan uj érzés kezdett keletkezni, egy nagy vágyódás, hogy a Vilma leányt mindennap láthassam. Egészen elbűvölt engem ez a leány, olyan szemei voltak, melyekhez hasonlót sohasem, azóta sem láttam, ragyogó tüzük szinte perzselt, ha rám nézett, átható sugarát nem bírtam kiállni, pedig de szerettem volna, ha minél gyakrabban rám nézett volna. Most mikor ezeket a sorokat rovom, azt gondoltam, hogy a szivemnek ezt a fiatal föllendülését talán meg sem említem, minek? Hiszen úgy is csak gyermekkori ábrándozás maradt mindvégig. De őszintén bevallhatom, hogy ez az áb- 168 -