Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

S. LACKOVITS Emőke: Az úrvacsora Kalotaszentkirályon

kívülre és körülnéz, hogy nem várakozik-e kint még valaki, aki úrvacsorát szeretne venni. Ilyen ugyan nem fordult még elő, de ezt mégis minden alkalommal megteszi. Ennek oka abban a liturgikus rendelkezésben keresendő, amelynek értelmében még 1927-ben is meghatározták, hogy „undort keltő testi fogyatkozásban vagy ragályos veszedelmével fenyegető betegségben lévők is úrvacsorát szándékoznak venni, ők a gyülekezet úrvacsorája végén a sekrestyében vagy a torony vagy kar alatti helyiségben részesítendők benne.” Egyébként utoljára a kurátor, a kántor és a harangozó vettek úrvacsorát, majd őket követően a lelkipásztor. Aki élt az úrvacsorával, helyére térve fennállva imádkozott, megköszönve a szent jegyekben való részesedését, bűnei bocsánatát. A 17. században az imádság még térdelve történt, bár a szent jegyek vétele már ekkor is állva. A 16. század végén pedig még a gyülekezet a lelkésszel együtt letérdelve mondta a közgyónást, majd úrvacsora vétele után a hálaimát. Kalotaszentkirályon megfigyelhettem az asszonyok imádkozásának sajátos módját. A padra mélyen ráhajolva, szinte meghajtott térddel, különleges testtartásban végzik. Úrvacsora vétele után a kizárólag erre az alkalomra szolgáló 142-144. dicséretek közül énekelték valamelyiket.

Az ifjúkort elhaladt legények 35 év után, és lányok 30 év után, akik nem házasodtak meg, nem a gyülekezet közösségében, hanem a lelkészi irodán éltek a szent jegyekkel a világi tisztségviselők jelenlétében, tehát a korai rendtartásokban az úrvacsorái alkalomra előírt gyülekezet az ő képviseletükben volt jelen. A betegek és a nagyon öregek szintén nem tudtak a gyülekezettel együtt úrvacsorát venni. Az öregek, valamint a járóképes betegek ugyancsak az egyházi irodán részesedtek a szent jegyekben az egyházfi és a kurátor jelenlétében, az erre a külön célra szolgáló kehelyből kapva a bort. Az ágyban fekvő betegeknek csak ezt követően vitték el az úrvacsorát: a kenyeret tányéron, a bort kehelyben, mindkettőt letakarva. Szentkirályiaknak a lelkész a szentkirályi kurátor és egyházfi, zentelkieknek pedig a zentelki kurátor és egyházfi kíséretében. A betegeknek elvitt úrvacsorához rendkívüli módon ragaszkodott a közösség. Egyébként a 16. századtól kimondták a zsinati rendelkezések, hogy a betegeknek kérésére a lelkész házhoz viheti az úrvacsorát, de csak úrvacsorás istentiszteletek alkalmával. Ilyenkor a szent jegyeket a család tagjainak jelenlétében szolgáltathatta ki, ők jelentették tehát a gyülekezetei. Kivételt képeztek az eszméletlen állapotban lévők, akik elhomályosuló öntudatuk miatt már nem foghatták fel az úrvacsora lényegét, ezért számukra nem tartották azt kiszolgáltathatónak. Amennyiben valaki hosszú ideje betegeskedett, annak kivételes alkalomként is kiszolgáltat— 230-