Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)

S. LACKOVITS Emőke: Az úrvacsora Kalotaszentkirályon

ható volt a szent vacsora. A lelkipásztorok nem tagadták ezt meg tőlük. A dél-erdélyi Vajasdon a haldoklókat a mai napig úrvacsorában részesítik. Úgy mondják, „feladják nekik az úrvacsorát,” amely a betegek szentségére emlékeztető. Sok esetben pedig a hozzátartozók vittek a kenyérből egy-egy darabot, amely magát az úrvacsorát jelentette számukra. Azt mondották, hogy ilyenkor az otthon maradottak is „részesülnek a szentekből”. Alpestesen nemcsak a kenyérből visznek a betegeknek, hanem egy kis üvegben a borból is. A szokás a középkori eulógia maradványának tekinthető, amikor a nem konszekrált ostyát azoknak adták, akik nem vehettek részt a szent áldozásban. Az észak-erdélyi Bethlenben és környékén úgy mondják, hogy a gyógyíthatatlan betegnek és a haldoklónak a lelkipásztor „feladja az utolsó vacsorát”. Ezt a betegek a mai napig nagyon kívánják, a hozzátartozók rendkívüli módon ragaszkodnak hozzá, a lelkipásztorok pedig nem tagadják meg tőlük.

Az úrvacsorától csak a cégéres bűnben élők, a paráznák tilttattak el, amelyről a kurátorok és az „egyházfiúk” beszámoltak a lelkipásztornak, mindenre figyelve, ami a gyülekezetben történt. Az ilyen személyek csak eklézsiakövetés után részesülhettek az úrvacsora szentségében. Ilyen eset azonban Kalotaszentkirályon az 1990-es évekig rendkívül ritkán fordult elő.

Az úrvacsorával élők, miután a szent jegyeket magukhoz vették, külön adakoztak. Erdélyben ez az úrvacsorát követő adakozás 1644-ben, Újtordán tűnt fel először. A lelkipásztor felhívására egyesek itt pénzt tettek az úrasztalára, mások erre a célra pénzt kértek kölcsön szomszédjuktól, akik pedig nem tudtak pénzt adni, nem is vettek úrvacsorát. Az Udvarhelyi Egyházmegyében a 18. században is általános szokás volt, hogy úrvacsora vétele után, mintegy viszonzandó az egyházi szolgálatot, az úrasztalát kaláccsal, gyümölccsel, pénzzel rakták meg. Egyébként több dunántúli közösségben is élt ez a szokás, amely az offerálás egy változatának tekinthető. Szentkirályszabadján pl. még az 1990-es években is az úrvacsorás istentisztelet perselypénze a lelkészt illette meg, amelyet az esperes ezekben az esztendőkben próbált eltörölni. Annyira élő volt ez a szokás, hogy ha valaki nem tudott elmenni a templomba és nem élhetett a szent jegyekkel, elküldött egy bizonyos összeget a lelkipásztornak „gyónópénz”-ként. A szokás Észak-Magyarország több falujában ugyancsak élő volt még a 20. század végén is. Az Ung-vidékén az úrvacsora vételét követően pénzt tettek az úrasztalára és csak utána ültek a helyükre. Egyébként a 18. és a 19. századi lelkészi díjlevelekben a Dunántúlon megjelölték azt az összeget, mint stólapénzt, amely a lelkészt illette meg a betegeknek kivitt úrvacsora fejében.-231-