Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)
NÉMETH Tamás: A halotti tor az egeraljai református gyülekezetben
A beszélgetések témái Ha valaki először vesz részt halotti toron, bizonyára meglepődik azon, hogy nyoma sincs a síri csendnek, netán a vigasztalhatatlan, hangos sírásnak, vagy a letargikus, gyászos hangulatnak. Mindezek helyett az élet természetes medrében zajlanak a beszélgetések. Általános, mindennapos dolgokról. Megbeszélik a temetést: „Már fáztam a végén...”, „Kicsit hosszú volt a tisztelendő úr, de szépen beszélt...”, „Régen többen énekeltek...”stb. A „nagyvilág” ügyeit: „...mindig is gyűlölködtek a népek egymással! Régen is...” A falut: „Mikor volt utoljára tatarozva a templom, még Végh esperes Úr idejibe, nem...?” A várható termést: „Tavaly is mindent elvitt a perenosz...” Vagy éppen a vendéglátást: „Irma nénénk szokott ilyen krumplis pogácsát csináni...” Mivel ilyenkor régen látott rokonok találkoznak egymással, természetes, hogy végigveszik, hogy kivel mi van? Mi történt azóta, hogy nem látták egymást? Ki beteg? Ki nősült? Ki hová költözött? Ki halt meg? Ha kicsit megakad a beszélgetés, el-elhangzik a sóhajtó megállapítás: „Hát igen, az a baj, hogy mindig csak temetéseken találkozunk...” Bár még nagyon közeli a haláleset, friss a seb, mégis a tor az első olyan alkalom, amikor már múlt időben, lezárt múltként, a halál tényét elfogadva, a megváltoztathatatlanba belenyugodva tudnak beszélni az elhunytról. Persze, nem sokat, inkább csak felvillantva egy-egy vele kapcsolatos emléket: „Szegény Józsi bátyánk is de mérges volt mindig erre a kutyára...” , „Hogyne... azt áfát még ő ültette...Isten nyugosztalja..!.”, „Igen, a Zoli lakodalmán még táncolt is a lánnyal, nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen megy el szegény...” Ahogy múlik az idő, közeledik a tor vége, főként az asszonyok igyekeznek az elhunyt családtagjai, illetve az özvegye felé fordulni, közelébe lenni, vele beszélgetni, vigasztalni. Taníthatatlan az az empátia, ahogy meghallgatják a másikat. Ahogy tudják és érzik, hogy mit „kell” mondani, mivel lehet erősíteni. Hogy milyen fontos ilyenkor a hit: ,Jíz én apám két asszonyt és két gyermeket temetett el, de túlélte! Mert megtartotta a hitét!” - mondta az egyik asszony könynyes szemmel, de határozottan. A házból kifelé menet, búcsúzóban még elmondják: „Ha bármiben tudunk segíteni, szóljatok csak nyugodtan... Amiben tudunk, segítünk, ránk számíthattok...” — 206 —
