Mezei Zsolt (szerk.): Istennek, hazának, tudománynak. Tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére - A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai 19. (Pápa, 2008)
NÉMETH Tamás: A halotti tor az egeraljai református gyülekezetben
Valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt a tor még nagyszabású szertartás volt (pl. lóáldozattal járt), melyet a lélekhit miatt az egyház mindén erővel igyekezett tiltani, illetve átformálni. Az 1310-ben tartott trieri zsinat pl. kiközösítéssel fenyegette a torozókat, s ami számunkra még érdekesebb, a debreceni hitvallás (1562) is megtiltotta a „holtakért való lakomákat...”1? Ennek ellenére - úgy tudom -, hogy református vidékeken szinte mindenütt megtartották ezt a szokást, egyedül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről hallottam, hogy ott a tor teljesen ismeretlen, viszont mind a mai napig virrasztanak. Persze, a szokás értelme megváltozott: A visszajáró lélek (szellem) különböző ételáldozatokkal való kiengesztelése helyett már a XIX. sz. második felétől a végtisztességen megjelent rokonság megvendégelésére helyeződött a hangsúly, míg napjainkban egyre inkább kizárólag a vidéki, messziről érkező vendégek számára rendezik meg. Kik hivatalosak a torra? Szóltunk már a funerátorról, a „papos emberről”. Az ő feladata volt - a haláleset utáni bejelentés alkalmával - meghívni a torra mindazon személyeket, akiket az elhunyt özvegyével vagy legközelebbi hozzátartozójával előtte megbeszéltek. (Sőt, legtöbb esetben nem is volt mit megbeszélni, hisz mint a közelebbi rokonsághoz tartozó ember magától is tudta, kiket kell meghívni.) Mindenek előtt a lelkészt, a tanítót és a kántort, tehát az egyház vezetőségét. (A fentebb említett „pogány gyökerek” miatt, sokáig, még a XX. sz. elején is, a papnak és a kántornak nem illett elfogadni a meghívást.17 18) A tor megítélésének gyökeres változását mutatja, hogy ma - legalábbis Egeralján - pontosan fordított a helyzet: A meghívást nem illik visszautasítani a lelkész részéről, szinte majdnem úgy kötelessége a toron való részvétel, mint ahogyan a temetési szertartást el kell végeznie. Mindenesetre nagyon megsértené a gyászoló családot, ha - leszámítva valami tényleg halaszthatatlan és nyomós okot - nem menne el. Természetesen hivatalosak a torra a legközelebbi rokonok, közülük is egyre inkább a vidéki rokonság. Ha a vidékiek már elmentek, a „papos ember” még meghívta a távolabbi rokonokat vagy a szomszédokat, ismerősöket is. (Ezt a két „turnusban” történő megvendégelést elsősorban a „hely 17 Uo. 443. 18 Uo. 442. — 202 —
