Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

úr is méltányolhatta volna, hogy egy hitoktató talán nem irodaszolga. Ha ő olyan nagy evangélikus, hogy a lányát nem akarja református lelkésszel vizsgáztatni, ezt megértem, de akkor kért volna meg rá, hogy egyezzek bele, ha azonban ő úgy gondolta, hogy erre semmi szükség sincs, én figyelembe nem veendő senki vagyok, kijelentem, hogy az evangélikus lelkész által való vizsgáztatásba bele nem egyezem, ellene tiltakozom, s ha hatalmi szóval mégis úgy lesz, azt már nem tudják semmiféle hatalommal rám kényszeríteni, hogy tovább is tanítsam a lutheránus tanulókat.

Jól tudtam, hogy a „méltóságos asszony” hallja minden szavamat. Egyszer legalább mást is hallott, mint csúszó-mászó képmutatást és hízelgést. Ma sem sajnálom, hogy megmondtam az igazságot (külön is vált a lutheránus egyház, s többé nem tanítottam lutheránus gyereket), bár ennek a következménye lett, hogy kérésemet a hatalmi gépezet leszavaztatta. Csak a függetlenek mertek mellettem szavazni, a függő viszonyban levők vagy nem mertek elmenni a gyűlésre, vagy leszavaztak engedelmesen, tőlem bocsánatot kérve. Én pedig legalább dönthettem helyet adva Isten bosszúállásainak (elvégezte azóta!). Hazajöttem Bokod- ra. Édesapám nyugalomba készült. Régen mondogatta, mennyire örülne, ha helyét fiának adhatná át, én mindig tiltakoztam ellene: nem temetem el magam. Most láttam: nincs más út. Isten letörte büszkeségemet. Hazajövetelem legalább becsületes úton, a lelkiismerettel való megalkuvás nélkül lehetséges. Ment is szépen minden. Néhány, az igaz embert (édesapám) nem szenvedhető ember és közeli rokonsága (12 szavazat) mit sem számító ellenkezése dacára kerültem Bokodra. Télen kellett volna jönnünk, de az 1934. december 1. óta nyugalomba levő édesapám vállalván a legszükségesebbek elvégzését, április 1-ig halasztást adott az egyházmegye esperese.

így kerültem 12 év után megint falura. Új szász gondozásával, ahol az addig elhagyatott, de az igazságra éhező lelkekben igen jó, megértő, szerető és szeretetre méltó atyafiakra találtam, nem szakadtam el a falutól. Szolnokon kiforrott emberré lettem, úgy belül, mint a munkamódszerek megismerésében és alkalmazásában.

Nagy ambícióval kezdtem a munkát. Ismertem a bokodiakat, tudtam, hogy misszióra van szükség ott, ahol a presbiter is csak annyit tud: „hiszen nem a hit üdvözít, hanem a jócselekedet”. Tudtam, hogy a jó templomjárás és az elég jó adófizetés mögött milyen semmi az igazi keresztyén lelkiség!

A belmisszió minden eszközével, időt, fáradtságot nem sajnálva láttam munkához. Látszólag óriás eredménnyel. Jöttek az összejövetelekre - nagyon. De. A lelkiismeretesen kiválogatott, építő és nagyon komoly színdarabok legkomolyabb jelenetein csak legjobb esetben cincogó, legtöbb esetben kacagó tömeg, amelyik a szavalatokkal is ezt tudja csinálni (nem a tartalomra, hanem a szavaló mozdulataira figyel, min lehetne mulatni), nyilvánvalóvá lett előttem, hogy színház kell mulattatással, de nem evangélium. Az evangelizáció eredménye? Eljutottak néhányan a gazdag ifjú nagy „vagy-vagy”-jáig, de amikor megértették, hogy - no, nem is az összes javaktól - csak a nyugodt lelkiismerettel csalással megszerezhető többletről kellene lemondani, a gazdag iijú megszomorodásával fordítot-877-