Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

mint ma (közelebb a katonai évekhez), de folyamatosan beszélni sohasem. A betanult és minden eshetőségre számítva mégis csak kitett prédikációk előadása azonban olyan nagyszerűen sikerült, hogy nagyszékelyi atyámfiai sehogy sem akarták elhinni, hogy nem vagyok született sváb, sőt nem is tudok németül. (Nem is akartak velem magyarul beszélni a világért sem!) Nem ártott volna ott maradnom, mert már kezdtem belejönni a német beszédbe.

De alig néhány hét múlva (augusztus 1-re) már Kiskunhalasra rendelt a püspök. Principálisom engem, én őt tettem meg az elhelyezés okául. Ma sem tudom, mi volt az igazi ok. O ludas lehetett benne a következőért. Volt egy régi magyar egyház is. Temploma is volt, némi földje, de már nem sok lélek. Beolvadtak. Úgy emlékszem, nem volt már 100 magyar lélek. Ezeknek prédikáltam én az első vasárnapon a német istentisztelet után (ezt a principális végezte) magyarul a magyar templomban. Kértem, engedje meg, hogy legalább kéthetenként megte- hessem ezt, én elvégzem mind a kettőt, külön díjazást nem kérek érte senkitől. Nem engedte meg. „Tudnak azok mind németül, jöjjenek a német istentiszteletre, nem engedem, hogy agyon fárassza magát.” Mivel én ezt többször is előhoztam, s nem akartam róla lemondani, azért gondolom, hogy talán ő kérhette elhelyezésemet. Félt, hogy feltámad a félig már németté lett magyar lélek?

Kiskunhalasra mentem tehát 1923. augusztus 1-re. 9000 lélek és egy ember! Még szerencse, hogy nyár volt, az az idő, amikor mégiscsak kevesebb a temetés.

Néhány évvel később mint ceglédi lelkipásztor mondta nekem Czeglédi Sándor, a teológián volt kedves tanárom a ceglédi parókián: én, Lajosom, nagyüzemi igazgató vagyok! Ha nem lettem volna Halason, talán nem értettem volna meg. így azonban igen. Igaz, a 16000 és 9000 lélek különbség, de ezt eltünteti, hogy egymagám voltam. Volt ugyan egy nyugdíjas lelkész (neve mellékes), az igazgató ő volt (helyettes lelkész), én pedig csak segéd voltam. O azonban alig változtatott a helyzeten: prédikált a másfél hónap alatt kétszer, temetett - úgy emlékszem - egyszer. Nem emlékszem, hogy mást csinált volna. De azért el ne felejtsük, hogy a gyülekezet anyagi dolgaival nem volt gondom, a nagyüzemnek ezt a részét ő végezte, benézvén a gondnoki hivatalba naponként. És még egyben nagyon szorgalmas volt: a stólák megfelezésében.

Volt pedig naponként bibliamagyarázatos (no, rövid volt a magyarázat) isten- tisztelet reggel, s hajói emlékszem, este is. Naponként kettő-három, esetleg négy temetés. Ezt gyalog kellett végigcsinálni a halasi homokban, nyári hőségben (nagy melegek jártak). A reggeli istentisztelet után - ha történetesen keresztelő nem akadt - bibliámba tettem a 2-3-4 (5 is volt egyszer, úgy emlékszem) halottvizsgálati bizonyítványt, megnéztem, hol lesz először a temetés, és elindultam. Miután a jó néhány kilométeres gyaloglással terhelten elvégeztem, kijőve a temetőkapun megnéztem, melyik következik, kicsoda, micsoda volt, a bibliámban a már este megjelölt helyet, és míg a sokszor jó néhány kilométeres utat meggyalogoltam, készülgettem. És így tovább. Esetleg esketés is volt, vagy konfirmációi előkészítés. Mert ez is akadt. Szépen felcseperedett gyermekek, akik még nem voltak megkeresztelve. így aztán együtt történt a keresztelés és a konfirmáció. (Még mindig előttem van egy 3-ik évét megélt kisleány, aki, mikor a-874-