Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Tatai Egyházmegye

Tatai egyházmegye

keresztvizet a fejére csordulni érezte, felém fordulva huncutul szemembe nevetett. Bizony, nehéz volt az illő komolyságot megőriznem!) Hát lehetett itt készülni becsületesen? Este, mikor mindennel végeztem, holtfáradtan szobámba térve örültem, ha a másnapi munkákhoz textuskeresésre volt még némi erőm. Meg kellett tanulnom - lelkiismeretemen is erőszakot véve - a felületes munkát, amelyet tőlem telhetőleg elkerülni akarván csak annál inkább kifáradtam.

És ezt csináltam (szerencsére csak másfél hónapig!) olyan „fizetésért”, amelynél még a cselédlányok is többet kerestek. Kértem többet, nem adtak! Végre is - valahogyan az egyházmegye közbelépésével - sikerült valami olyan pótlást elérnem, hogy a sok temetésben ugyan ám megviselődött egyetlen, néhai jó fekete nadrágom helyett sikerült újat csináltatnom, és a megviselődött téli kabátomat (no ezt nem Halas, hanem a kor viselte meg, még diákköri volt!) kifordítottam. (Hát ezért értettem meg, mit jelent egy nagyüzemet igazgatni, ahol megfelelő apparátus és személyzet áll rendelkezésre!)

Vártam a megváltást. Még abonyi káplán koromban egyszer Szolnokon helyettesítettem. Akkor említette a beteg lelkész, hogy hitoktató kellene. Megvan a tanulói létszám, csak nincs, aki a munkát elvállalná. „Eljövök én!” - mondtam. Hogyne mennék. Már megpróbálkoztam néhány helyen pályázattal. Nem sikerült, aminthogy nekem ezután sem sikerült, és nem is sikerülhetett sehol. Becsületesen akartam, mint keresztyén és törvénytisztelő. Mindig akadtak, akiknek más volt a felfogásuk. Megelőztek. Egyik a fizetéséből engedett el, amit huncutul nem adott meg, mikor elfoglalta az állást („Mert törvénytelen.”). Másik jól tudta „kezelni”, s kocsmába vinni a „meghallgatókat”. Egyszer testi-lelki jó barátommal kerültem szembe. O pedig szemembe mondta: „Kenyérkérdésben nincs barátság”. Ezt azért mondta, mert szemére vetettem kortesfogását: „nem pap az, aki fehér ruhába<n> jár”. Én ugyanis abban jártam már mint szolnoki hitoktató.

De már elébe vágtam az eseményeknek. Hát igen. Hogyne mentem volna, mikor „önálló” lehetek végre, s nem kell tovább húzni a mátkaság hosszú kötelét, s nem kell tovább egyedül lenni a - még neszmélyi helyettes koromban - teljesen árvává lett menyasszonyomnak! Még az sem számított már előttem, hogy féltem a tanítástól. Féltem magam előtt is ismert türelmetlen természetem miatt. Majd lesz valahogy, csak önálló lehessek.

A szolnoki lelkész kapott az alkalmon, s mindent elkövetve csakugyan sikerült is neki az állást megszerveztetni, s engem erre a még Nagyszékelyből elküldött okmányaim alapján (volt mindegyikből, közjegyzőileg hitelesítve vagy 5 darab) megválasztatni.

Tehát önálló lettem, s szeptember 15-én már Szolnokon voltam, s mindjárt munkába is álltam.

De csak hittem, hogy önálló vagyok. Bíztam a konventi jegyzőkönyvben. Az csak igaz. Ki van nyomtatva. Nem olyan ígéret, mint valamikor a dunántúli kerület püspökéé volt, aki azt mondta: önök katonák voltak, tiszteletes urak, s ezt sohasem felejtjük el önöknek, hogy szenvedtek a hazáért. Biz azóta soha senki sem kérdezte, hogy voltam-e katona, s ha történetesen én hoztam elő valahol, esetleg tágra nyílt szemmel csodálkoztak rajta. Hasznom pedig annyi volt belőle,-875-