Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Somogyi (Belső-Somogyi) Egyházmegye

Somogyi (Belső-somogyi) egyházmegye

maradt, mert jött a pénz értéktelensége, és az én megtakarított pénzem csak foszlányaiban maradhatott meg. Sok könnyhullatásaim és töprengéseim alatt szakadt rám a kommün uralma, mely nemcsak hadnagyi uniformisom díszétől fosztott meg, hanem még az egyszerű ellátásomat is elrabolta, azt hirdetve falragaszokon: „bolondok, papok, hülyék egy kategóriába tartoznak”. Azért említem, hogy egyenruhám díszétől, mert polgári ruhám nem volt, s így kénytelen voltam a katonai ruhámban felmenni az akadémiára, és ennek a ruhának rangjelzését vette le egy 12 tagú vörös járőr parancsnoka a kollégium főbejáratának lépcsőjén. Tehát nekem is el kellett hagynom Pápát, és lejöttem nővéreimhez Zselickisfa- ludra, kik ott bérlakásban voltak, és szorgalmasan műveltük azt a földet, mely bérházunkhoz tartozott, hogy verejtékes munkával is megkereshessük mindennapi kenyerünket. Ekkor történt meg, hogy egy kaposvári vörös járőr elszedte kitüntetéseimet, és azok igazolványait egynek a kivételével, melyet akkor nem tudtam rendelkezésükre bocsátani. Látva az emberek gonoszságait, lélekrabló munkáit, a minden szennynek felemelkedését, ismételten csak a golgotái kereszt Bajnokát láttam magam előtt tündökletes ragyogásában, és éreztem: mily parányi porszem vagyok én az O dicső alakjához képest, gondoltam, ha most testben le- szállna, és megjelennék ennek a most élő tömegnek a középpontjában, még borzalmasabb kínhalált találna ki számára. Mivel minden szennyet és igazságtalanságot már gyermekkorom óta megvetettem, azt a meggyőződést nyertem, hogy csak Krisztus szárnyainak oltalma alatt tudom megtartani életemet minden szennytől és tisztátalanságtól, amely akkor felszínen lebegett. Istennek legyen hála, néhány hónapi uralom után megbukott a kommün, én pedig bevonultam Kaposvárra katonának mint olyan tartalékos tiszt, aki a kommün alatt semmiféle szolgálatot nem teljesítettem, és mint ilyen erre a bevonulásra parancsot is kaptam. Erős szolgálatot kellett itt teljesítenem, úgy annyira, hogy két hétig a szolgálati ruhámban és fegyverzetemben tudtam csak rövid időt szentelni az éjszakai pihenésre. Ez alatt az idő alatt fogtam el egy politikai megbízottat, kinél 31600 korona készpénzt, 864 korona ezüstpénzt és több összeharácsolt holmit vettem el, és szolgáltattam be az állam pénztárába. Nyolc hónapi megfeszített katonai szolgálatom után végre leszerelhettem, és mehettem fel újra a pápai főiskolába. Legfőbb vágyom volt most már, hogy minél előbb végezzek a teológiai akadémián, elnyerve a lelkipásztori okleveleket, melyek bírásával szolgálhassam azt az Urat, Aki megtartott engem minden nyomorúságomban. Igen ám, de a majdnem négyévi katonai szolgálatom tartama alatt annyira elszoktam a tanulástól, hogy csak nehezen tudtam belezökkenni a régi kerékvágásba. Sok vitám volt kollégáimmal, teológiai tanáraimmal, de a legjobban az fájt, hogy ennyi sok küzdelmes élet után nem találtam meg az akadémia levegőjében azt a melegséget, melyre vágytam, és amelyet feltételeztem, hogy meg fogom találni. Hanem találtam tudós professzorokat, irigykedő és feltűnni vágyó papnövendékeket, de akiknek leikéből nem sugárzott felém a Krisztus csodálatos szeretete. Rövid ottlétem után azonban, mintha Isten kárpótolni akart volna csalódásaimért, elküldötte a teológia professzorai közé dr. Kállay Kálmán ószövetségi szakos professzor urat, kinek óriási tudása, nemes és fennkölt gondolkodása, Krisztusba vetett csodálatos hite és et-835-