Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)
Mezőföldi Egyházmegye
Mezőföldi egyházmegye iskolaépületünket emeletre építeni fel. Elhatározta tehát az egyházi közgyűlés, hogy a költségeket rendkívüli adóból fedezzük, amelyet le lehet fizetni 3 év alatt. Oly nagy buzgalom nyilvánult, hogy a tehetősebbek egy összegben kiegyenlítették az egészet, s az 1923. június havában kezdett nagyszabású építkezés - bár időközben az anyagok ára s a munkásbérek szinte megdöbbentően emelkedtek - ez év őszén készen volt, s a 65 Va milliós költség kifizetve. Volt a földszinti részen 4 iskolaterem, az emeleten kultúrház díszes tanácsteremmel, továbbá a hitoktató lelkésznek jó tágas lakás, s a káplánnak alkalmas szoba. Az állandó színpaddal ellátott nagy kultúrteremben igen élénk élet folyt. Nő- és leányegyleti estélyek, legényegyleti s dalköri előadások vonzották a közönséget. Ámde csakhamar rájöttünk a szomorú valóságra: az építkezésnél baj történt. Az emeleti mennyezet fagerendákra volt építve, s minthogy a vízvezetéki csövek kifagytak, és a tartó-gerendák rothadni kezdtek, az emeletet leszakadás fenyegette. A tetőszerkezet meg a gerendák kétfelé történt elfűrészeltetése miatt gyengének bizonyult, és veszélyesnek látszott. Újra kellett tehát építtetni az egész emeletet vasbeton szerkezetre. Azóta teljesen biztonságos az épület, a költségeket 3000 pengő államsegély és 8400 pengő városi segély fedezte. Egy öreg barátom, dr. Kiss János agglegény ügyvéd a trianoni úgynevezett békediktátum miatt Nagybecskerekről kiüldöztetvén Székesfehérváron telepedett meg. Igen tekintélyes vagyonából egy modern építésű egyemeletes házat végren- deletileg a székesfehérvári református eklézsiának hagyományozta 1924. évben. A mintegy 100 ezer pengő értékű ingatlanság azóta egyházunk örök tulajdonává lett. A haszonélvező azonban az örökhagyónak mostoha húga, Kiss Ida úrnő budapesti lakos, gyermektelen nő, akinek azt az ígéretét bírom, hogy vagyonából ő is gyarapítani szándékozik a hagyományt, és úgy lehet, hogy „dr. Kiss János református árvaház” címen fogja emléküket megörökíteni egyházközségünk későbbi vezetősége. Az 1917. évben elrekvirált, illetve hadi célra elvett két harangunk helyett újat szándékozott vásárolni a gyülekezet. Az egyházközségi közgyűlésen egy Erdélyből Fehérvárra szakadt tanár úr ízetlenkedő beszéddel kezdte zavarni a hangulatot. Amire egy erős kálvinista öntudatú özvegy nő kijelentette: „Ha két harangot akarunk szerezni, én adok reá egymillió koronát. Utánam, adakozzunk!” Én azonnal feljegyeztem 14 V2 millió korona adományt. Ezen felül a Református Dalkör tagjai összegyűjtöttek 7 és % millió koronát. Az 1925. évi november hó 15-én már fölszentelő ünnepet tartottunk dr. Antal Géza püspök úr és Med- gyasszay Vince mezőföldi esperes úr közreműködésével. A harangok árára nyújtott adományokból jó summa meg is maradt... De volt is mire használni... A temetőügy rendezése régóta halaszthatatlanul sürgőssé vált. Ugyanis a kórházakban elhalt vidékről való egyének évről évre többen lettek, és félni lehetett, hogy betöltik az amúgy is kicsiny sírkertet. Kértünk a nemes várostól új temetkező helyet. Kaptunk is mintegy 1400 öl területet 1917. évben évi 1 pengő jogfenntartási díj fizetése mellett a keresztúri vámházon kívül fekvő úgy nevezett hősök temetője mellett, s a kórházi halottainkat ide temettük el. Az új sírkertet szépen bekerítettük, kapuval elláttuk, és díszes emlékoszloppal megjelöltettük. A-484-
