Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. (Pápa, 2013)

Veszprémi Egyházmegye

Veszprémi egyházmegye

édesanyám nagyon félt: „Hátha megtámad bennünket!”, de szerencsére ez nem történt meg, csak nézett, és fejével kísérte kocsinkat, amint haladtunk. Visszafelé azonban öregapánk egy szentgáli vadászt adott mellénk, és az kísért el bennünket addig, míg Nagyvázsony felé az erdőből ki nem értünk.

Átéltem egy rablási esetet is, amikor egy „Nulics” nevű rablóvezér 7 tagú bandájával egy novemberi ködös nap estjén Köveskálon a Burger boltost kirabolta. Ott szorongtunk mi, gyermekek a parókhia bezárt és elsötétített konyhájában édesanyánkkal, és hallgattuk nagy félelmek közt a lövöldözést és a félrevert harangok kongását. Másnap pedig, mikor a szüleim a boltba küldtek, saját szemeimmel láttam a nagy felfordulást, a szanaszét heverő mindenféle holmit, amit egy fiatalember szedegetett össze és rakosgatott. A boltos maga ott állt a pult mögött, szomorú, lehajtott fejjel nézte a rakosgatást. Jobb keze egy fehér kendővel a nyakába fel volt kötve, és mikor én kértem tőle a szükséges tárgyat, lágy hangon így szólt: „Nincs, kis fiacskám, mind elvitték a zsiványok!” A többit, hogy miként történt a rablás, mi történt a szobában, mi ővele, ezt később magának a boltosnak szájából hallottam, mikor édesapámnak elbeszélte. De hát ez nem tartozik ide.

Elemi iskolába 1862. október 1-től 1866. március 12-ig, három és fél évig jártam Köveskálon, ekkor azonban édesapám lelkipásztori állását az alsóörsivel cseréié fel, Alsóörsre költöztünk. Édesapám itt már nem adott be az elemibe, hanem odafogott Dénes bátyám mellé, és együtt tanított, készített bennünket a gimnáziumra.

1866. október 1-én vitt be Veszprémbe, a piaristák gimnáziumába, és ott végeztem a gimnázium 1-6. osztályait 1872-ben. Bátyám időközben kimaradt, más útra tért. Veszprémben akkor csak 6 osztályú gimnázium volt, a 7.-re tehát Pápára mentem, s ott végeztem a nyolcadikat is, s tettem érettségit is az 1874-ik évben. Hajlamom a technika felé mutatott, a számtant és mértant kedveltem és elég jól értettem, nyolcadikbeli számtantanárom, Tarczy Lajos úr levélben apámat figyelmeztette is erre. Ámde egy szegény, falusi református lelkipásztornak, kinek öt gyermeke volt, kongruája s korpótlékja pedig nem, aki olyan félreeső, eldugott helyen lakott, mint amilyen Alsóörs volt az időben, melynek utolsó postája Veszprémben volt, honnan csak alkalmilag és bizonytalan időben tudtunk hetenként egy-egy újságot kapni, és mikor a közlekedési eszköz is oly kevés, tökéletlen és drága is volt, még gondolnia sem lehetett arra, hogy Budapesten taníttasson. Pápán maradtam hát továbbra is, és beiratkoztam a jogakadémiába, s jogot hallgattam egy ideig. Később azonban tudomásunkra jött, hogy a jogakadémiát Pápán az év végével beszüntetik. Ekkor átmentem a teológiára, és azt mint nyilvános, rendes tanuló el is végeztem az 1874-1878-ik években, minden tárgyból jeles osztályzatú bizonyítványokkal.

Még Pápán voltam, 4-ed éves koromban, amikor kaptam a veszprémi református egyházmegye esperesének, nagytiszteletű Csonka Ferenc úrnak levelét, melyben közli: ha nincsen más egyházmegyébe szándékom, úgy ő maga mellett azonnal tud alkalmazást adni. Az ajánlatot elfogadtam, és 1878-ik év október 13- án már el is foglaltam helyemet Szentgálon mint káplán-tanító. Segédlelkészsé-1051 -