Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

zsos István úr szilárdan kimondá, hogy ő fontos okoknál fogva nem szolgálhat és tovább nem is szolgál, felkelt székéről a főispán úr és mondá:

— Én pedig továbbra is megerősítem az urat hivatalában, nemkülönben az egész tisztikart, minden úgy marad, mint volt, s ha valakinek ellenünk valami kifogása vagy panasza van, két jó bizonyságot magával híva jelentse magát nálam, elégtételt fogok nyújtani. Aki pedig a kinevezett tisztikar ellen vakmerőén rágalmazódra bátorkodnék, szigorú felelet alá vonatik.

A tisztújítás megvolt, a gyűlést a főispán úr eloszlatá.

Hatodikára általános, országos böjt vala hirdetve, mégpedig majdnem pa- rancsolólag, minden valláskülönbség nélkül. Ezen nap közel úgy háromszáz huszárok jöttek. Pár hét óta már mindennap volt híre, holnap jönnek, holnapután jönnek, jövő héten jönnek huszáraink, végre tehát mégis csak megérkeztek.

Azt az örömet, azt a futkozást, azt a városból való nép kitódulást nem lehet leírni, melyet azon hír — huszárok jönnek! — ébreszte az egész városban.

Aki csak mehetett, ment a huszárok eleibe. Előkelőbb uraink a szilasi zenész cigánybandával mentek ki a Palotai úton majdnem a határig. Leányaink, mintha mindannyi vőlegénye eleibe ment volna, bőszülteknek látszottak örömükben. Mégpedig szabadon elmondhatom, úri úgy, mint polgári, vagy pór. Mindegyiknek kezében lehete látni egy vagy több koszorúkat is, kisebbet nagyobbat, egyszerűbb zöldet, vagy rikítós tarkát mindenféle összeszedett virágból. Az úriabb rendűek kezeik egy-egy kis bokrétát tártának.

A szélső házon kívül mindjárt nem messze állapoda meg többnyire a nősereg, s különb-különb osztályokban csevegve várták a már nagyon közelgő huszárokat, kik végre a városhoz érvén, a szélső házon kívül megállapodtak.

Mint midőn két eüensereg a csatatéren egymásra rohan, úgy rohantak leányaink a huszárok mellé s közé, az tartotta magát szerencsésebbnek ki előbb nyújthatá koszorúját akármelyik vitéznek. Nem tekintve most arra, hogy a lovaktól félni is kellene, a legkisebb leányka is vakmerőn szaladt azok közé, s lábhegyre ágaskodva nyújtá kis kezével koszorúját vagy bokrétáját a naptól majdnem feketére pörkölt huszárnak.

Vagy 10 percnyi nyugvás után megindult a kis hadsereg, s amint a Palotai utcán befelé haladt a városba, utca hosszat koszorúk röpültek a portól piszkos, s csatarongyos huszárokra, kik azokat mosolyogva fűzék karjaikra, s kardjaikra, míg másikak bokrétáikat tűzik csákóikra. Még lovaik is mintha tudták s érezték volna a szíves fogadás édes örömét, sokkal büszkébben léptek terhökkel, s többen két hátulsó lábaikra ágaskodva hányt-vetették gazdájukat.

Néptolongás közt értek a városház eleibe, hol Halász György, akkori vá- rosbíránk néhány szót válta a tiszturakkal, melyet a távolban megérteni nem lehete, s szétoszlának szállásaikra.