Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

kötelességem nem engedi, majd az idő nem kedvező, majd útipajtás nem találkozik, majd lábaim fájdalmai nem engedik a kimenést, s így egyszer ez, mász- szor amazok akadályoz a kimenéstől, mígnem azt veszem észre, hogy belevénülök az életbe, s kiköpök minden gyönyör élvezetekből.

Ilyen fantáziák közt álltam jó darab ideig udvarunk közepén, s szíttam a májusi friss levegőt. Végre bementem s felöltöztem.

Fel lévén öltözve, pipára gyújtottam, s kimentem kis házikertembe, melyben pelargoniáim már javába virítottak, néhány szemzett rózsáim gyönyörűen bimbóztak, szegfűim égfelé nyulladtak. Ezek közt töltém időmet, mígnem Sófi kijött hozzám, s rövid csacsogás után behítt reggelire. Mely közben kérdezé tőlem:

— Francsics, nem megy ki megnézni az újoncok elindulásukat? Ma mennek el.

— Nem én — felelék komolyan —, nagyon elérzékenyülök, midőn látok apát, anyát, testvért ölelkezni, és a válás könyűit zokogva lecsókolni egymás szájaikról. Szinte örülök, hogy kötelességem a barát kolostorba kerget, hol nem hallok felölök se hírt, se neszt.

Reggelizésünk után ismét kiskertembe sieték, hol párszáz virágedényeim közt szorgalmatosán működtem déli 10 óráig. Ekkor bementem a kolostorba, hol délig végezvén mesterségi kötelességemet, egyszersmind bent ebédeltem. Ebéd után 1 negyed volt kettőre, midőn a várból lejöttem, s amint a piacra értem, hallottam az egymás mellett elmenő embereket egymást kérdezni:

— Elmentek-e már?

— Talán csak nem az újoncokat értik ezek — gondolám —, hisz ha még most sem mentek volna el, nagyon furcsa dolog volna.

Siettem a piacnak előre, s amint haza, műhelyembe léptem, segédtársam azzal fogada, hogy még nem mentek ám el az újoncok.

Jól megrakva kaputom belzsebét szivarokkal mentem ki [a] sóház felé a laktanyához. Mindenhol roppant néptömeg közt. Több ösmerőimmel találkozván, mindegyiket kérdezém, mért nem indulnak hát már az újoncok, melyre mindeniktől csak a „Nem tudom”-választ kapám.

Végre megnyílott a laktanya kapuja, 3 negyed volt 2-re, pörögtek belőlről a dobok, harsogott az éljen, s ujjongva tódult ki a mindenféle tarka-barka szalagokkal felékesített újonc sereg, mely a roppant néptömeg közt előrenyomult a Koronához címzett vendéglő felé, mely előtt az akkor híres szilasi cigánybanda várta őket, kikhez közeledvén, a kis hadsereg elibe kanyarodott a banda és ráhúzták a Rákóczi indulót.

Föl a palotai utcának kanyaroda a talán 300 főből álló kis hadsereg, melyen temérdek sok nézők közt halada végig. A városon kívül, amennyire csak szem láthata, végig a sok váró ember az országúton.

A kádártai útra téré újonc seregünk, (mert Révkomáromba vala menendő) mely a határnál egyszerre megállapoda, a vezértiszt a zenészeket visszautasítá, s egyszersmind fennhangon jelenté a népnek, hogy ki-ki szeretettjétől vegyen búcsút, mert a tovább kísérést ő egyáltalán nem engedi.

2U