Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
úgymond csak kezéből etet lovaival egy marék szénát, s azonnal továbbhajt. Csakhamar tehát kávét parancsolánk, mely is míg megkészülne, egy verdunk silvoriomot hozatánk a biliárdszobába a pincérrel, melyből Oryvel alig kapánk ki egy-egy kupicával, a kávé is előttünk termett. Sófí a meglehetős csinos, tiszta kávéscsészékbe töltögeté a párolgó italt vagy ételt, vagy mi is lehetett nem tudom, mert midőn a tej gyanánt feladott nedvet is beleönté, oly csodálatos színt ölte magára az ital, hogy abból csak egy kicsint tiszta gyomrú ember is hármat sem hörpenthete. Nem volt azonban időnk pompás reggelinket soká kavarcolni és csodálni, vagy a pincért kérdőre vonni, mert Répási hegyibénk nyitá az ajtót s beszóla: — Urak, menjünk, én készen vagyok. Csakhamar tehát mindegyünk egy-egy vajas szarvast, mely meglehetős szép volt, kezébe ragada, s minden további szószaporítás nélkül kávét s mindent kifizeténk, és siettünk ki az udvarra, hol már kocsisunk ülésén ülve, egyik kezében gyeplőt, másikban ostort tartva várt reánk. Mi is felülénk üléseinkre a kocsiba, mely a kocsis gyíh! szavára kidörgött velünk az udvarból. Azon örömteljes gondolat, hogy én imádott Sófimmal most Pestre utazok, minden mást felejtete velem. Már előre Pesten kóválygó gondolatim egyik utcából ki, másikba bevezetteték velem Sófit, s annyira elandalodék egész Palotáig gondolatimban, hogy csak pipám elhunyta ébreszte fel néha tarka álmaimból, midőn tudniillik újra töltenem kelle. Bőbeszédű, sváb kocsisunk szüntelen darált ugyan mellettem, de én abból egy bötüt sem tudtam, hanem szüntelen Pesten álmodoztam, szebbnél szebb mulatókertekben, színházakban, s tudja isten még mily pompás helyeken, minőkön magam sem voltam soha. így röpültek el mellettünk útközben különbféle tárgyak is, anélkül hogy valamit figyelem alá vettem volna. Most ellenben, midőn Palotán túl Fejérvár felé dörömbözének könnyű kocsink kerekei, a nap már magasan járt a felhőtlen égen, kocsisunk is magasra húzá beszéde húrjait, s oly hathatós erős hangon beszéle a kocsizörej közé, hogy kénytelen valék megérteni minden szavait. Nagy hamar ki is zavará fejemből minden előbbi tarka gondolatimat, s mint egy magamhoz térve körül kezdék tekintem a vidéken. Ory is, Sófi is egyet- egyet ki-kiszólának rám a kocsiból, s így nem lévén időm Pesten andalogni, még csak most vevém észre, mily pompás, kényelmes, szabad kilátású ülésem van a kocsis mellett. Talán csak nem ütközik meg a kegyes olvasó azon, hogy én a kocsis mellé szorultam; hisz itt az illendőség úgy hozta magával, hogy mindenesetre Oryt kelle Sófival együtt kínálnom a hátulsó üléssel, midőn Veszprémben felültünk kocsinkra, s nekem velők szemközt, háttal a kocsissal kellett volna az első ülésen helyet foglalnom, mert mint még kocsibért sem fizető vendég, csak nem foglalhattam el a hátulsó ülést; ennek következtében minden esetre a háttal ülés juta számomra. Igen, de nekem kocsiban háttal ülni egyik falutól a másikig többet tett volna, mint 24 óra hosszáig magamat farkasgúzsba vettetni. Azért tehát nem csak ezen pesti utamon, hanem akármikor utaztam is kocsin
