Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
Pár napok eltelte után gyönyörű lánykák ültek körül egyetlen ablak által világított kis szobámban, s naphosszat szorgalmatosán varrtak, meséltek, csacsogtak és nevettek. Ide kell megjegyeznem, hogy Sófimhoz nem oly apró gyermeklánykák jártak tanulni, kik még az utcán a porban is játszanak néha, hanem olyanok, kik közül ■— történt — a „leánynézők” haza hívaták az oskolából a kis leányt, és nem egy ment férjhez a „Zsófika” — így nevezték bálványozásig szeretett tanítónéjukat — leányoskolájából. Melyért is később néhány kövezet koptató arszlányok a városban elnevezék Sófi leányoskoláját „férjhez menő oskolának”. Mindazonáltal a városban minden mama örült, ha leánykáját a „Jákói Zsófika” leányoskolájába adhatta varrni tanulni. A kis, szűk szoba, mely a tanuló leánykákat annyira egymás mellé szorítá, hogy alig tudtak a szűk hely miatt mozdulni, annyira megtetszett, hogy az 1836-ik évi február másodika, gyertyaszentelő boldogasszony napja, mely a polgári bormérést megszünteti, már régen elmúlt, és Sófi anyja házának utcaajtaja fölül már régen eltűnt a bozontos cégér, s a leánykák még mind nem akartak szobámból átköltözni Sófi kisszobájába. Ha ez mondá nekik: — Kisasszonyok, holnap már anyám házába jöjjenek — mind ráestek, ölelték, csókolták, simogatták s kérték, hogy még ne: — itt csak húzzuk ki a telet Francsics úr szobájában — mondák többen —, s csak majd tavasszal hordozóskodjunk át. Ilyenkor mosolyogtuk őket Sófival és a hordozóskodás egyik napról a másikra halasztódott. Sok halasztásnak végre mégis az átköltözés lett következése, s az én szobám minden szépségektől megfosztva puszta maradt. Következő április 20-án — kifizetvén fél évre járandó 5 ezüst forint ház- árendámat -— még aznap átköltöztem én is, és előbbi kis kamorámnak ismét lakosa levék. Mily bodog, mily leírhatatlan boldog voltam, midőn ismét első este kis kamorámban lefeküdtem! Még csak most, midőn visszagondolok, látom akkori nagy boldogságomat. S ha visszatekintek az egész múltamba, végig nem is látok annál boldogabb időszakot egész életemben. Hogyisne lettem volna akkor boldog? Életem tavaszán imádott Sófimmal egy tető alatt lakni, magában ez határtalan boldogság volt részemre, hát még a páratlan igaz szeretet, melyben Sófim részesíte s boldogíta. Körülöttem minden pülanat, minden mozdulat kedvező volt. Boldog volt lefektem! Boldog volt felkeltem! Csak Sófim testvérei és anyja keseríték meg némely napjainkat, melyeken mindazonáltal, mint a szokott járt úton, megvető mosollyal, egymást vezetve, s mindent hidegen hátrahagyva haladánk odább-odább az életben. Sófi szorgalmatosán dolgozott, leányoskolája napról napra gyarapodott, mely szorgalom és gyarapodás odavezeté őt, hogy nemcsak hogy már több évek óta magát ruházá, hanem ezen esztendőben már testvéreinek is holmikat ajándékozott, holmi apró házi kiadásokat — melyek nem őt illették volna — kelle neki kifizetni, gyakran kellett neki már a napi élelem költséget néhány 91
