Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
— Hordozza az isten szerencsésen, édes Francsicsom, ismeretlen imádott- jának vigye köszöntésemet, s ha Veszprémben jól fog menni dolga, emlékezzen meg rólunk, jó barátairól. Nedvesedni kezdtek szemeim, s mindegyikben egy-egy könny rezgeti közel a kicsorduláshoz. Eleresztvén a szép kezet, s a köztem s anyja közt álló kis leányt felkapám újra, s hévvel nyomtam kis szájára pár csókot. A gyermek szinte sírni kezdett, anyja élvévé tőlem, s ölébe kapva elment véle a másik szobába. Simonovich barátom hegyibém teríté bő, fekete gnbáját ezen mondással: — Vidd el ezt is barátom az útra, ha előbb nem, majd a tavaszi pesti vásárkor visszaküldheted, és most isten veled, indulj! Osszecsókolódzánk, nemkülönben a korcsmárossal is, mind a ketten kikísértek a szekérhez, melyre már minden poggyászom fel volt rakva, hirtelen felugortam magam is, ülésemből mégegyszer mindegyikkel kezet fogtam, miközben a kocsis gyíh szavára a szekér megindult, és gyors dörömbözéssel gördült ki velem a kövezett udvarból. Sírtam, amint velem a szekér a kapun kívül jobbra csavaroda, s oly sűrűén hulltak könnyeim, hogy alig győztem zsebkendőmmel szemeim törölgetni, de mindazonáltal oly könnyű sírás volt ez, hogy nem fájt belsőm, nem fájt semmim. S alig érénk a sorompón kívül, elapadtak könnyeim, áttekinték a zajgó Dunán mégegyszer Pestre, miközben pipára gyújték, s amint a számból kibocsátott füstfellegeket a metszős, hideg lég elkapá, úgy enyésztek fejemből egymás után a visszemlékezések, alig haladónk a kemény országúton fél órai távolságra, felejtve volt Pest, felejtve volt Buda és minden. Messze előresiettek gondolatim, melyekkel szívem, lelkem s mindenem együtt röpültek Veszprém felé, s talán egész úton, mint egy élettelen gép vitettem magam a szekérrel. Nem is tudok ezen utazásomról semmit írni, mert még azt sem tudom, éjszakára hol szállásoltunk, nemkülönben másnap hol voltak állomásaink, s hogyan jutottam Veszprémig, nem tudtam semmit, mert egész útjártomban eszméletim örök mindig Veszprémben kóvályogtak, csak annak utcáit láttam előttem szünet nélkül, s találkoztam bennök mindenféle ösmerősökkel. Csak midőn a nap ki-kibukott a havazni készülő nagy darab felhők közül, vagy egy másik utazó szekér dörömböze el mellettünk, jöttem magamhoz, s éreztem jelenlétemet. 5-én már késő estve közeledénk Veszprémhez, szétszórva a városból egy- egy kis világosság pisloga ki az ablakokból a messze sötétbe, s úgy látszott, mintha még jó tova volnánk a várostól, midőn egyszerre azt vevém észre, hogy a szélső háznál vagyunk. Szívem gyorsabban kezde dobogni, s tűnődni kezdtem ülésemben, hogy vajon éjjeli szállásra, hova szóljak. Szekerem azonban gyorsan dörömböze velem befelé a városba, s tudtam ugyan merre kanyarodik a szegleteknél, de nem szóltam kocsisomnak, hogy itt vagy amott állapodjon meg, ő sem kérdeze, csak hajtott velem, mintha lopott volna az úgynevezett 67
