Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)

Visszaemlékezések

Elmúlt második, harmadik, negyedik s tudja isten hányadik nap, az én Ferkó barátom nem jött. Múlt már az első, második, harmadik, negyedik hét és több is, iszonyú kínomra ő még sem jött.

És sehogy sem jött. S még csak azt sem tudhatám meg, sem egyik, sem másik collegámtól, hogy vajon hová lett. A kukoricafosztásnál látott szép, fekete szemű leány felől kétségbe estem

— Alig fogom én őt többé látni — gondolám magamban; s törekedem őt kivetni fejemből, mi nagy törekvés kívántatik is ahhoz, hogy egy egyszer látott tárgyat elfelejtsünk? S kezdém is őt elfelejteni, annyira azonban csak, hogy mégis nem múlt el egy nap sem, melyen eszembe ne ötlött volna, csak egy pillanatra is ellebbent előttem képe, vagy estve midőn lefeküdtem megcsil- lámlottak előttem fekete szemei a setéiben.

Mindazonáltal már nem nyughatatlankodott belsőm annyira, mint ama ku- koricafosztás estéje után következő napokon, nem is törődtem már sem Takács barátom nemjövetelével, sem a fekete szemű leánnyal, sem semmivel.

Végre nagy sokára, egyszer estefelé betoppana hozzám Takács, és a majdnem süketek tulajdona szerint nagy fennhangon elkurjantá magát:

— Szervusz, édes Károlyom! Hogy vagy? De régen láttalak.

— Bújjék beléd az ördög — mormogám lassan fogaim közt, hogy meg ne hallja, azonban mosolyogva tekinték szemei közé, s vállvonítva hangosan kiáltám szájába:

— Hogy vagyok? Valahogy csak megvagyok, de te mond meg nekem, hol a pokol mélységes fenekében jártál ennyi ideig, hogy nem mutattad nálam tisztességes pofádat.

— Hja, barátom! -— felkiálta hahotával —, elszöktem mellőled úgy-e? Odavoltam Keszthelyre, s alkalmasint nem is soká leszünk együtt, mert odamegyek conditióba. Hanem te meg mond meg nekem, mért vagy oly bosszús hosszas elmaradásomért, mert úgy látszik, bosszús vagy — folytatá, s karon foga amint előtte álltam, s velem együtt a világosság elé fordula, merően szemeim közé néze, s ujjával fenyegetve mondá:

— Te Kari, mi lelt ? Akármi, de valami fúrja a fejedet.

— Bolond vagy Ferkó barátom, mi lelt volna! Csak az lelt, hogy előbb vagy kellettél, vagy sem, mindennap nyakamon kotlottál, most meg oly rég láttalak.

— No, semmi az — úgymond Ferkó barátom mosolyogva —, ha egy icce bort fizetsz, amellett minden bosszúságot elfelejtünk.

— Én nem fizethetek, pajtás — felelék kesernyésen —, mert se égen, se földön nincs több pénzem két garasnál.

— Éppen elég — úgymond Takács —, nekem is van kettő, azért két icce bort kapunk, két icce bor pedig nekünk untig elég, csak gyere, menjünk.

— Hová [a] pokolba?

■— Ne kérdezd soká, ha két garasért jó bort akarsz inni, csak gyere.

Nem soká hagyám magamat unszolni, pipát, dohányzacskót vevék magamhoz, s mentünk.

30