Hudi József (szerk.): Francsics Károly visszaemlékezései - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai, Forrásközlések 3. (Pápa, 2001)
Visszaemlékezések
Hej, hány ilyen napjaim múlnak el egy-egy éven át, melynek következtében minden télen át szívszakadva várom a mindent új életre ébresztő tavaszt. Mely amint kinyílik s megkezdődik a kerti munka, sietek Halas kertbe munkálkodni. Ott találok az élőfákban meghittekre, rokonokra, később virágjaim közt barátokra. Azok közt talál szívem enyhülést, vigasztalást, örömet és mindent, a zordon hosszú tél borzasztó unalmas napjai közül kiszabadulva, ott lelem meg minden földi boldogságimat. 0, te dicső tavasz! Mért nem vagy te örökké? Kivált az élet tavasza, csak ebből ne kénytelenítetnénk kilépni, csak ennek ne volna nyara, ősze, tele, hanem maradnánk meg tavaszában végpercünkig. Mért is van az élet is négy szakra osztva? Az élet tavaszába Sófival léptem, melynek nyíló virágjaiból nekem is jutott egy pár rózsa, s egy pár szegfű is. Ránk jött égető nyara, melynek elmúltával virágjaink hervadt szárait visszük őszödbe. Én azonban még mindig gyönyörködöm száraz káróimnak is, mert oh, élet tavasza, te adtad azt nekem. De Sófí már felöltötte őszöd borúit, s én rettenetesen félek teledtől. Munka egyik fő boldogságunk az életben. Munka után nemcsak táplálást, nemcsak ruházatot, nem házi szükségeink megszerzését nyerjük, hanem nyer a lélek, nyer a szív. Egyedül a munka szerzi minden földi boldogságainkat. Én is, Sófim bírásán kívül, semmi boldogságot nem értem még el idáig az életben, csupán a munkálkodást bírtam magamnak megszerezni, melynek köszönhetem egész földi boldogságomat. Ettől nyerek mindent, ez enyhíti szívem fájdalmait, ez emeli fel lelkemet. Nem is tudom, van-e a föld színén haszontalanabb, megvetendőbb és nyo- morúbb állat, mint a vagyonos kéjelgő ember, foglalkozás vagy hivatal, művészet, tudomány vagy munkásság nélkül. De különösen hát még a szegény! 24-én midőn végzett kötelességem után Sófihoz siettem s [a] szobájába léptem, őtet sírva találtam. Sír ő folytonosan, s ha ágya mellett állok nagyokat fohászkodik, de nem méltán-e, midőn lába nem gyógyul. Ilyenkor osztán én ott álltomban nem tudom vele sírjak-e, vagy magamban dühöngjek a sors ellen, ki már 20 éve összeláncolva gyötör bennünket, anélkül hogy már valahára legalább messziről csak árnyékát mutatná a boldogulásnak. 20 éve már, hogy együtt sínylődünk s gyötrődünk az életben, s még legkisebb jelensége sem mutatkozik az önállásnak, melyben a sz[ent] házasság által összekerülhetnénk. 1848. [február]151 25-én délután, hogy aggasztó gondolataimat kissé szabad- szárnyra bocsáthassam, kimentem egyet sétáim. A pápai országúinak vevém utamat, melyről aztán balra, a zsidó csárda felé nyúló hegyláncon haladtam kifelé. A nevezett csárda irányába mentem le a sáros, havas, síkos hegyoldalon a völgybe. A hó nyakra-főre olvadt, s a sáros, 161 161 itt a hónap neve hiányzik a naplóból 150
