Acta Papensia 2022. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 22. évfolyam (Pápa, 2022)
2022 / 3-4. szám
-s Szemle s-Acta Papensia xxii (2022) 3-4. SZÁM Fazakas Sándor Luther és Kálvin kegyessége című tanulmányával eljutunk a protestantizmushoz. A reformáció szellemisége nem áll ellentétben a késő középkor spiritualitásával, hiszen éppen abból nőtt ki. Ez nagyon jól megmutatkozik Luther lelki fejlődésében, amelyre a kegyességi irodalom tanulmányozása, valamint rendfőnökének és lelki vezetőjének, Staupitznak a személyes hatása nyomta rá bélyegét. Fazakas rámutat arra, hogy ez nemcsak átmeneti jelenség volt a fiatal Luther életében, teológiai gondolkodásának mindvégig vezérfonala maradt. Ezt bizonyítja, hogy Luther gazdag irodalmi örökségének tekintélyes részét teszik ki a lelki épülést szolgáló írások. Sákramentum-értelmezésében „Luther nyilvánvalóvá teszi, hogy számos embernek szüksége van lelki vigasztalásra és helyes tanításra, miután a formálissá vált és kiüresedett vallásosság inkább megkeseredést és félelmet eredményezett (...) arról van szó, hogy a vívódó embert helyes ismeretre, azaz a sákramentumokkal való élés helyes módjára kell tanítani, hogy a lelkiismeret Istenben és az ő igéjében békességre leljen.” (89.) Kálvin kegyességéről sokkal kevesebbet tudunk, mint Lutheréról. Ennek oka a két reformátor eltérő személyiségében gyökerezik. Míg Luther szívesen beszélt és írt belső élményeiről, Kálvin zárkózott maradt. Ennek hatása érzékelhető a szekunder irodalom mennyiségében is. Fazakas szerint Kálvin kegyességének legbensőségesebb dokumentuma az 1557-es zsoltárkommentár. Kálvin azonosulni tudott a szenvedő, tépelődő zsoltárossal akkor is, sőt főleg akkor, amikor az megélte Isten közvetlen jelenlétét. Lányi Gábor A magyar református spiritualitás történetének vázlata című írásában rámutat a téma nehéz kutathatóságára. Ennek legfőbb oka, hogy sem a vallási néprajz, sem az irodalmi művek nem visznek igazán közel az „egyszerű gyülekezeti tagok” spiritualitásának megértéséhez. Más hiteles forrás nem lévén mégis a fennmaradt írásokhoz kell fordulnunk, hiszen ezeket a maguk korában sokan forgatták, így jelentősen befolyásolhatták a közgondolkodást, köztük az egyszerű hívekét is. A XVI. században több ferences indulású reformátor — Szkhárosi Horváth András, Sztárai Mihály — közvetített örömközpontú spirituális hagyományt. Ebben a században alkotott az első világirodalmi rangú magyar költő, Balassi Bálint is, akinek költészetében a vívódás és a kétség mellett fellelhető a reneszánsz életszeretet is. A XVII. században mindenekelőtt az angol puritanizmus hatott a gyülekezetekre Medgyesi Pál fordításain keresztül, később már magyar szerzők — Ráday Pál, Árva Bethlen Kata — írásai is. Úgy tűnik, a személyes hit megélésének spirituális élményét elősegítette a protestánsüldözés. Ennek elmúltával csökkent a gyülekezetek belső kohéziója, s gyengült az igény a spirituális élmények közös megélésére. A hit külsődleges formái is egyszerűsödtek. Erre jó példa, milyen szarkazmussal ítéli el Ady a térdeplést. „És most jönnek kálvinista, híres teológusok, rontott papok, és azt 495
