Acta Papensia 2018. - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 18. évfolyam (Pápa, 2018)
2018 / 3-4. szám
-= Szemle =Acta Papensia xviii (2018) 3-4. szám a mohácsi csata idején. A csatavesztést követő zavaros időben ugyancsak nagyobb javadalom elfoglalására törekedett, előkészítve unokaöccsének, Kecseti Mártonnak a veszprémi püspökség megöröklését, amely 1536-ban bekövetkezett és tartott 1549-ig, amikor a püspök, megválva egyházától, megházasodott. Az egyházmegye helyzete ezekben az évtizedekben rendkívül súlyos volt, hiszen délen és keleten a törökök állandó támadásai, az egyházmegye belsejében pedig polgárháborús állapotok, birtokfoglalások lehetetlenítették el az egyházi életet, amelynek megszervezésért alig tettek valamit a püspöki szék birtokosai. Veszprém végvárrá válásával a püspökség 1538-ban Sümegre tette át székhelyét. A harmadik, veszprémi püspökökkel foglalkozó tanulmány szerzője Fazekas István az ELTE BTK egyetemi docense. Elemzésének címe: A 16. század második felének veszprémi püspökei a bécsi levéltári források tükrében. A Szerző az 1549-1608 közötti időszakot tekinti át, amikor a főpapokra főhivatalnokként komoly szerep hárult az államszervezet működtetésében. Bécsi levéltári forrásokra támaszkodó tanulmányából kilenc veszprémi püspök pályája tárul fel, akik közül hat személy átmeneti állomásnak tekintette a püspökségek sorában a végére csúszott veszprémit. A veszprémi püspökség az oszmán támadások miatt rendkívüli módon lecsökkent jövedelmével csupán három személy pályafutásának lett végállomása. A kilenc püspök (Bornemissza Pál 1549- 1553. Köves András 1553-1568, Liszthy János 1568-1572, Fejérkövy István 1572- 1587, Forgách Ferenc 1587-1596, Monoszlói András 1596-1601, Ujlaky Lajos 1603-1605, Náprághy Demeter 1605-1607, Lépes Bálint 1608) mindegyike valamilyen módon részt vett az államigazgatásban, ketten esztergomi, ketten kalocsai érsekek, hárman helytartók lettek, hárman pedig udvari kancellári tisztig jutottak. A Szerző áttekinti ezen főpapok államigazgatási szerepét, majd veszprémi püspökségüket elemzi. Rámutat azokra a tényezőkre (az egyház megújítása, reformáció, török térhódítás, katolikus egyház anyagi meggyengülése, gyenge politikai támogatás), amelyek együttesen eredményezték a XVI. század második felében ezeknek a püspököknek nagyon szűk cselekvési lehetőségeit. Tevékenységükből kiemeli mindazt, ami tekintélyt biztosított számukra. Ezek közé tartozott műveltségük, erényes, papi méltóságot sugárzó életük, a katolikus egyház megújítására irányuló törekvéseik. Monoszlóy András pl. a protestánsokkal való hitvitákban tűnt ki. Köves András egyik legjelentősebb egyházi vezetője volt korának, Oláh Miklós egyházmegújító törekvéseinek fő támogatója, bár közös törekvésük a király ellenállásán megfeneklett. A kor veszprémi püspökeinek helyzetét rendkívül megnehezítette a török veszély. Két 447
