Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 3. szám - Szemle - Lukacs, John: A történetírás jövője (Hudi József)
Szemle ^ Acta Papensia xiii (2013) 3. szám John Lukacs az európai civilizáció gyermeke, aki konzervatív felfogással tekint a modern világ történetére. Szemléletmódja neveltetésében gyökerezik: 1924. január 31-én Budapesten Lukács János Albert néven született, édesapja katolikus orvos, édesanyja izraelita vallású volt, de katolikus szellemben nevelkedett. A budapesti egyetem történelem szakára járt, majd 1946-ban elhagyta az országot és az Egyesült Államokban telepedett le. 1947-1994 között a pennsylvania-i Chestnut Hill College-ben történelmet tanított, 1947-1974 között a történelem tanszék vezetését is ellátta. 1953-tól napjainkig több tucat könyve jelent meg angolul, németül és csehül, a magyar olvasók azonban közelebbről csak 1988-ban ismerhették meg, amikor a Gondolat Kiadó megjelentette Az Egyesült Államok XX. századi története c. monográfiáját, amelynek angol kiadása 1984-ben látott napvilágot Garden City-ben. Az Európa Kiadó Budapest, 1900 c. monográfiájával kezdte műveinek kiadását; jelen kötet már a 19. a sorban. Műfaját nehéz lenne meghatározni. Látszatra tudományos kismonográfiának tűnik, ezt erősíti, hogy lábjegyzetekkel is ellátta, de ha közelebbről megnézzük, a lábjegyzetek egy jó része értelmező jellegű, több lábjegyzet pedig a fordító magyarázata. Valójában inkább történelemfilozófiai vagy historiográfiai esszé; elmélkedés a történetírás történetéről, természetéről, lehetséges jövőjéről. Az idézett utószót leszámítva a mű hét fejezetből áll: az első a történész szakma kialakulásáról, a második a szakma problémáiról, a harmadik az olvasókról, a „történelem iránti étvágyról”, a negyedik a történelemről mint irodalomról, az ötödik a történetírás és regény kapcsolatáról, a hatodik és hetedik a szakma jövőjéről szól. A szerző kedvenc olvasmányaiból, a történelmi regényekből vehette az ötletet, hogy minden fejezet elején közli annak tartalmi kivonatát. A történetírás történetét kevésbé ismerők számára talán meglepő azon állítása, hogy a történetírás fiatal tudomány: a XVII. században alakult ki a történelmi közgondolkodás, melyet ő „történelmi tudat”-nak nevezett (e problémakörnek 1968-ban külön könyvet is szentelt); a XVIII. században a történelem az irodalom egyik formája volt, tudományos rangra csak a XIX. században emelkedett, társadalomtudománnyá pedig a XX. században vált. A történelem egyetemi oktatása (a történész-képzés) a göttingeni egyetemen kezdődött az 1770-es években; ezután a német modell lett a minta a művelt európai nemzetek számára. Az egyetemi hallgatónak a XIX. században tanítómesterétől a szemináriumi foglalkozásokon kellett elsajátítani a tudományos módszereket, s miután jártasságáról és képességeiről a doktori disszertációban tanúbizonyságot tett, felvették a „hivatalos történészek céhébe”. Akkoriban még szentül meg voltak győződve arról, hogy a történeti módszer lehetővé teszi az igazság megismerését és egy-egy kérdés végleges eldöntését, miként arról is, hogy a történelem a progresszió szolgálatába állítható. A [ 493 ]
