Acta Papensia 2013 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 13. évfolyam (Pápa, 2013)
2013 / 2. szám - Szemle - Vörös és fehér. A vörös és fehér uralom hátországa – 1919 vidéken (Petrik Iván)
Acta Papensia XIII (2013) 1. szám mus bástyája volt 1919-ben. A jól szervezett, mérsékelt szociáldemokrata munkásság meglehetősen passzívnak mutatkozott a kommunista tanok iránt. A kommün időszaka, legalábbis az ország más területeihez képest, viszonylagos nyugalomban múlt el. A helyzetet bonyolította a rövid májusi cseh, majd a román megszállás, de a legsúlyosabb problémát mindvégig „a közellátás katasztrofális állapota okozta”. A Tiszántúlon, legalábbis ami a nyugalmat illeti, egészen másként alakultak az események. Kerepeszki Róbert, aki ennek a tágabb területnek az 1919-es történetét dolgozta fel, részletesen elemzi, hogyan „fejlődött kegyetlen fizikai erőszakká” a vörös terror. Számos eset elősorolásával világítja meg a terror különböző fázisait, módozatait, a forradalmi törvényszékek működésétől, a túszszedéseken keresztül, a véres atrocitásokig. A szerző kiemeli, hogy az egyébként is nehéz egzisztenciális helyzetben lévő lakosságot a rekvirálások még kétségbe ejtőbb állapotba taszították, ami elkeseredett ellenállást váltott ki a térségben. Ennek letörésére érkeztek aztán a máshonnan is jól ismert terrorcsapatok. Áldozataik számának pontos meghatározására nem vállalkozik a szerző. Váry Albert egész országra vonatkozó adatait4 ismertetve rámutat azok bizonyos hiányosságaira, tájékoztató jellegűnek azonban elfogadja őket (590 haláleset). Az mindenesetre biztos, hogy a legtöbb áldozattal a Tiszántúlon számolhatunk, annak ellenére, hogy a román megszállás miatt ezen a területen a terrorcsapatok csupán bő egy hónapig tevékenykedhettek. A szerző ennek okait abban látja, hogy az alapvetően vallásos, a rekvirálásokkal reménytelen helyzetbe hozott parasztság körében bontakozott ki gyorsan és magától értetődően ellenállás a kommunista uralommal szemben. Az ellen- forradalmi erők viszonylagos közelsége pedig erősíthette ezt az ellenállást. A kötet negyedik, Krisch András által írt tanulmánya ismét a Dunántúlra vezeti az olvasót. A soproni gazdapolgárok (szőlőművelő kisbirtokosok) tüntetése kapcsán nagyon pontosan megmutatkozik, hogy a felülről jövő, átgondolatlan (és tegyük hozzá: nem direkt politikai indíttatású) „világjobbító” szándékok mennyire távol álltak a hétköznapi tapasztalatoktól. A Tanácsköztársaság szesztilalmat hirdető rendelete ugyanis, a borkereskedelemből élő rétegek teljes ellehetetlenülését okozta.5 Ez természetesen komoly elégedetlenséget szült, ami az említett tüntetésben öltött testet. A megmozdulásnak a vöröskatonák sortüze vetett véget. Az eseménysor jól példázza a tanácshatalom helyi érdekekkel, életlehetőségekkel szembeni érzéketlenségét, amely révén egy alapvetően nem politikai irányultságú elégedetlenséget fordított egyértelműen politikai irányba. A soproni helyzetet különlegessé tette a német nemzetiségi mozgalom feléledése, amelynek egyik vezetője, Zsombor 4 Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Bp., 1993. 5 Ez néha komikusán naiv jelszavakban öltött testet: „Aki szeszes italt iszik, az ellensége a T anácsköztársaságnak! ” [ 298 ]
