Acta Papensia 2006 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 6. évfolyam (Pápa, 2006)
Szemle - Zachar József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683–1792
Szemle son és határozatot hozhasson az ország határain kívül egy országnagyokból összehívott tanács. Ez a XVIII. század második felében kiváló lehetőséget szolgáltatott az uralkodónak a hadsereg kiegészítésére, és a hadiadó (contributio) befolyásolására. A század másik, katonai tekintetben vitatott törvénycikke, az 1741. évi LXIII. te. elemzése is újabb tényekkel gazdagítja ismereteinket. Miután a szerző bemutatja a törvénycikk keletkezésének, és az azt megelőző tervek történetét, rátér a törvénycikk által elrendeltek bemutatására. Elsőként a nádori portánként kiállított négy, összesen tehát 21.622 fő kiállítását elemzi. Ezt a szerző a korábbi törvények alapján az insurrectio portális katonaság részének tekinti. Ezt a katonatömeget az ország adóalapjából kellett kiállítani, és belőlük hat új, egyenként 3000 fős ezredet kellett szervezni, illetve a meglévő három magyar legénységű hajdúezredet is ki kellett egészíteni. Ettől kezdve beszélhetünk magyar gyalogezredekről hajdúezredek helyett. Emellett szól az 5045 főnyi lovas insurrectioról, és a nemesi személyes felkelésről. Ezt követően elemzést olvashatunk az osztrák örökösödési háborút követő gyakorlatról, melynek keretében főként az 1715. évi VIII. te. alapján országnagyi értekezleteken döntöttek a hadiadóról. Gróf Pálffy Miklósnak a szabad katonaparasztok számának növelésére, illetve Mária Teréziának az insurrectio megszüntetésére, s helyette egy bizonyos számú állandó katonaság megszervezésére vonatkozó javaslatát egyaránt elutasította a nemesség. Új helyzetet teremtett II. József uralkodása, valamint az ő halála után fenyegető francia háború. II. Lipót országgyűlést hívott össze, amelyen 6000 újoncot ajánlottak fel a rendek az 1741. évi LXIII. tc-re hivatkozva. Ezt a sort a következő másfél évtized országgyűlései folytatták. A fejezet végén a szerző kitekint az Erdélyi Nagyfejedelemség hadügyére, amely jelentős párhuzamot mutat a magyarországi helyzettel. A második fejezet a hadügy anyagi fedezetéről szól. A szerző bemutatja birodalom hadikiadásait, hadiadókból származó bevételeit, valamint Magyarország hozzájárulását a kiadásokhoz. Összességében elmondhatjuk, hogy a kiadások mindig meghaladták a bevételeket. A fennmaradó pénzösszeget az udvar részben külföldi hadisegélyekből, részben hitelek felvételéből, harmadrészt az adóterhek emelésével próbálta fedezni. Magyarországon a hadiadó (contributio) a rendkívüli adók közé számított, de fizetése állandósult, mivel az állandó hadsereg léte ezt szükségessé tette. A magyar adózás alapjának a portát, 1671-től pedig a portiót tekintjük. A hadiadó megfizetésére természetben is volt lehetőség. A szerző részletesen ismerteti mindhárom pénzügyi tényező alakulását. Rámutat, hogy a hadikiadások összege a XVIII. század közepéig folyamatosan növekvő tendenciát mutat, majd az azt követő viszonylag hosszabb békeidőszakban stagnál. Ezen belül Magyarország részesedése folyamatosan 25M0% között mozgott. Ez a meglehetősen nagy szórás az egyes tartományokat sújtó hatásoknak (háborúk, túladóztatás, járványok stb.) köszönhető. A harmadik fejezet a szervezeti egységeket tárgyalja. A szerző pontosan rögzíti az adott években az állandó hadsereg ezredéinek számát rámutatva, hogy azon kívül is léteztek irregulárisnak tekinthető egységek. Ezeken belül a magyar egységeket vizsgálva végigveszi az összes ezredet, amely az állandó hadsereg kötelékébe tartozott. Szervezeti előzményként említi a XVII. század nagy háborújában, a 30 éves 240 Acta Papensia VI (2006) 1-4.
