Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth István György: Alfabetizáció a XVII-XVIII. századi Magyarországon
Műhely nagy aranyos nyomtatott betűkkel írt nevét sem tudta kibetűzni, a Vasban megkérdezett kisnemes tanúk 71 %-a, a Zalában vallók 74%-a „mint hogy az íráshoz semmit sem élt”, a nemeslevélből semmit sem olvasott ki. Sok volt az analfabéta kisnemes Abaújban is, Borsod megyében pedig ugyancsak a 18. század elején 174 kisnemesi tanúból 96, azaz 55% nem tudott olvasni. Ennek megfelelően a kisnemesek jórészt szóbeli kultúrában éltek, a családi genealógiát és az ősök haditetteit egyaránt a szóbeliség őrizte. Ezeket az eredményeket nemcsak a keresztek és aláírások statisztikái támasztják alá. A következőket hozom fel „mentségemre”: 1. Az írástudás ezen szintje jól megfelel az iskolatörténet eredményeinek. Mária Terézia iskolügyi rendelete, a Ratio Educationis és általában a felvilágosult abszolutizmus iskolareformjának gyümölcse a falusi iskolákban csak a 19. század elején érett be. Az iskolaügy fejlődésére a 18. század végén a Ratio Educationisnál közvetlenebb hatása lehetett 11. József türelmi rendeletének, amely megengedte, hogy a protestánsok mindenhol saját iskolákat állíthassanak fel, és így a protestánsok lakta vidékeken pár év alatt ugrásszerűen megnőtt az iskolák száma. A falusi társadalom többsége a 18. század második felében is kívül rekedt az iskola falain. Számításaim szerint Vas megyében 1770 körül csak minden ötödik- hatodik gyerek jutott el az iskolába, és ez még korántsem volt biztosíték arra, hogy aki iskolába járt, az megtanult írni is. Az pedig az iskolaépületek 1770-ben elvégzett összeírása alapján nyilvánvaló, hogy ha a parasztság egyik napról a másikra komolyan vette volna Mária Terézia királynő rendeletét, amely az iskola látogatását mindenkinek, kötelezővé tette, akkor a falusi gyerekek egyszerűen be sem fértek volna az aprócska kisiskolák szűk helyiségeibe. így azután az lenne a meglepő és az igencsak nehezen megmagyarázható, ha kisiskolák és a tanítók 17-18. századi elmaradottsága, az iskolák gyér látogatottsága ellenére nagy arányban találnánk ekkoriban a falvakban aláíró parasztokat, erről azonban szó sincs. 2. A fáradságos munkával összeszedegetett aláirásstatisztikákat alátámasztják az adott régióból származó leíró források is. Mint idéztem már, a paraszti és kisnemesi aláírások mellett a kisnemesek olvasni tudását is vizsgáltam, annak alapján, hogy a nemességvizsgálatkor ki állította azt, hogy olvasta és ki azt, hogy csak „kezében fogta és tapogatta”, azaz látta, de „mivel a bötűkhöz semmit sem ért”, olvasni nem tudta az időközben eltűnt nemeslevelet? A nemességvizsgálatok tanúsága azért is fontos, mert az írástudás elemzésekor forrásaink szinte minden esetben csak közvetve tanúskodtak valaki íráskészségéről. Csak kivételesen írták meg valakiről, hogy „más kezével, írást nem tudván” hitelesített, a legtöbbször csak az aláírást pótló keresztek, vagy a más aláírással gyanúsan megegyező betűk árulják el, hogy egy jobbágy vagy nemes analfabéta volt. A nemességvizsgálatok tanúvallomásaiban azonban sokszáz kisnemes, továbbá szabadosok, mezővárosi polgárok, jobbágyok jelentették ki saját magukról, hogy ők bizony olvasni sem tudnak. Az e vallomásokból kikerekedő kép meggyőzően támaszthatja alá az általánosan elterjedt analfabetizmusról az aláírások és keresztek böngészésével kialakított képet. 3. Végül, de korántsem utoljára, a 17-18. századi masszív írástudatlanságról szóló eredmények megfelelnek a 19. század második felének népszámlálási adatainak. A Acta Papensia II. (2002) 1-2. 35
