Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth István György: Alfabetizáció a XVII-XVIII. századi Magyarországon
Műhely A nyugat-európai alfabetizációs skála a keresztet rajzolókkal kezdődik, pedig ez alatt volt egy réteg, amely keresztet sem tudott rajzolni, mert nem tanult meg lúdtollal bánni. Róluk szólt Fazekas Mihály a Ludas Matyi elöljáró beszédében: Matyi történeteivel „vidám estvéket tőkénk”, és sokszor majd megütötte a guta, úgy röhögött „még Marci kanász is, aki nagy A-t sem tanult soha.”2 Szinte teljesen hiányzik viszont Magyarországon egy olyan átmeneti kategória, amely Nyugat-Európában, így Angliában, Franciaországban nagyon gyakori. Ezekben a fejlettebb országokban sokan — még William Shakespeare édesapja is — akik nem tudtak írni, de a saját kézzel történő hitelesítésről nem mondtak le, egyéni kézjegyet rajzoltak, vagy legalább a nevük kezdőbetűjét a papirra vésték. Magyarországon azonban csak igen ritkán fordult elő, hogy valaki, aki számára túl nehéz feladatnak tűnt a neve összes betűjének a megtanulása, csak a kezdőbetűket írta ki. Hiányoznak hazánkban az általában a mesterséghez kötődő ábrák is (pl. létra, olló, hordó stb.), amelyek a mesterjegyekből nőhettek ki, vagyis ekkor olyan jegy került a papirosra, amelyet máskor fába vagy kőbe véstek. Nem találtam kézjegyeket, egyéni kacskaringókat sem, amelyekkel pedig Angliában, Franciaországban gyakran pótolták az aláírást. A kevésbé alfabetizált Magyarországon kisebb volt még az emberek igénye a saját kezű aláírásra. Aki nem tudta leírni a teljes nevét, az Magyarországon — a szabályt erősítő kisszámú kivételtől eltekintve — keresztet rajzolt. Nyugat- Európában a félanalfabéták közül is sokan megpróbálták az említett kézjegyekkel, monogrammokkal elkerülni az analfabetizmust bevalló keresztet. Ebben a fejlettebb írástudású nyugat-európai társadalom elvárása, nyomása tükröződik — ott nagyobb szégyent jelentett, ha valaki egyáltalán nem tudott írni, mint Magyarországon. Mindezen kételyeket előrebocsátva, végülis úgy gondolom azonban, hogy vállalhatóak a könyvemben hozott, a korábbi történész közvélekedésnél jóval sötetébb képet rajzoló eredmények. Ezek szerint a magyar parasztság a kora újkorban — ritka kivételektől eltekintve — még írástudatlanságban, szóbeli kultúrában élt, ebből csak a reformkorban kezdenek kilábalni egyes fejlettebb vidékek. Az írott kultúra, az írott szöveg jelen van a 17-18. századi jobbágyfalvakban, de írni és olvasni még csak kevesen tudtak. A 17. században Vas megyéből 611 paraszti kéztől származó keresztet és egyetlenegy aláirást sem találtam, a 18. században is falvanként csak néhány parasztember tudott írni: Vas megyében 70 faluból 1600 keresztet és mindössze 40 darab paraszti aláírást sikerült találni, azaz egy aláíróra negyven keresztet rajzoló jutott. Olvasni pedig a 18. század második felében az iskolalátogatás adatain alapuló becslésem szerint a Vas megyei parasztság mintegy 20 %-a tudhatott, ezt az arányt az 1770. évi felmérés és a józsefi népszámlálás alapján országosan mintegy 25 %-ra becsülhetjük. A birtoktalan kisnemesek között szintén csak lassan hódított tért az írástudás, többségük még a 18. század utolsó évtizedeiben is csak keresztet rajzolt a végrendeletekre, Vas megyében a 18. században 576 végrendeleteket hitelesítő kisnemesből csak 155, azaz mintegy egynegyedük tudta leimi a nevét. A 18. század első évtizedeiben pedig a kisnemesi tanúk többsége még a nemesleveleken a király 1 1 1 VERSEGHY Ferenc-FÖLDI János—FAZEKAS Mihály válogatott művei Bp., 1989. 661. 34 ActaPapensiaIL (2002) 1-2.
