Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth István György: Alfabetizáció a XVII-XVIII. századi Magyarországon
Műhely Az alfabetizáció több történésze úgy véli, szerintem teljes joggal, hogy az aláírni tudás közbülső fokozat az olvasni és az imi tudás között. A már említett Jean Meyer, továbbá Attilio Bartoli Langeli és a szintén olasz Daniele Marchesini az aláírást az olvasás és irás közötti átmeneti fázisnak tekintik, a másodiknak egy háromfokozatú skálán: olvas, aláír, folyamatosan ír. Azt pedig aligha kell bizonygatni, hogy milyen hatalmas különbségek vannak az imitudás szintjében egy nagy kinnal-keservvel a papírra vésett, össze nem kötött nagybetűkből álló, a saját névből betűket kihagyva és felcserélve odakinlódott aláírás és egy hosszabb formulával ellátott, elegánsan kanyaritott aláírás között. Emiatt az Amerikában élő brit Geoffrey Parker és a salemoi Maria Rosaria Pelizzari részletes táblázatokat is készítettek, az egyes kategóriákat alkategóriákra is bontva, amelyek alapján az aláírásokat az íráskészség szerint különböző csoportokra osztották. Meg kell azonban mondanom, hogy számomra ezek a kritériumok túlságosan szubjektívnek tűnnek, szerintem még a könyvben példának felvonultatott, kifotózott aláírásokat is ki lehetne cserélni az egyes kategóriák között. Az írástudás szintjei — én úgy látom — nem választhatók el merev válaszfalakkal, hanem az íráskészség sokkal inkább egy fokozatos átmenetekből álló sorozat. Itt sokkal fontosabb az átmenet megszakítatlan folyamatossága az egyetlen egy darab hatalmas nagybetűből álló aláírástól az ímoki cifra kacskaringókig, mint az egyes, még oly gondosan kimunkált kategóriák. Én saját kutatásaim során ezt az említett folyamatosságot az alfabetizáció egészére igyekeztem kiterjeszteni. Feltételezésem szerint bizonyára voltak (de erre sajnos nincsen kézzelfogható levéltári adatom) olyanok, akik csak hatalmas nyomtatott nagybetűket tudtak elolvasni, pl. útjelző táblákat, cégéreket — mégis, bár csak ennyit olvastak, azért teljesen ők sem voltak analfabéták Voltak azután, és róluk már sok szép idézet szól az úriszéki perekből, akik csak nyomtatott írást tudtak kiolvasni, kézzel írottat nem. Az aláírás alsó szintjét is jóval alacsonyabban húznám meg, mint a nyugat- európai kutatás, mert szerintem már egy kereszt megrajzolása is szinte reménytelenül nehéz feladat volt annak számára, aki még sohasem fogott addig írótollat a kezébe, mert még sohasem lépte át az iskola küszöbét — márpedig kutatásaim szerint a 17— 18. századi paraszti lakosság nagy része közülük került ki. A sok krikszkraksz, a suta ábrák pedig azt is elárulják, hogy nemcsak az aláíráshoz, de már egy jól megformált kereszt megrajzolásához is nem kevés gyakorlatra volt szükség. Az alfabetizáció szempontjából a kereszt a tudatlanság szinonimája, ám egy szépen, szabályosan megrajzolt kereszt a tollal való bánni tudás olyan magas fokát feltételezte, amelyre csak az volt képes, aki nem először fogott írószert a kezébe. Nehéz feladat volt egy kereszt felrajzolása is annak, aki — mivel nyilván sohasem járt iskolába — még soha nem fogott tollat a kezébe. Akadt zsellér, akinek csak egy bizonytalan hurok került ki a tolla alól, a másik parasztember keresztje szinte „U” betűt fonnál, vagy pedig egy áthúzott félkört rajzolt kereszt gyanánt, sok jobbágy pedig több pacát ejtett a papíron, mint ahány vonalat végül is sikerült meghúznia. SCHENDA, Rudolf: Volk ohne Buch. Studien zur Sozialgeschichte der populären Lesestoffe. Frankfurt/Main 1970. Acta Papensia II. (2002) 1-2. 33
