Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
3-4. szám - Szemle - Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában
Szemle tártak is, hiszen az egyes értelmiségi szakmák, alkalmazotti pozíciók elkülönülése ugyancsak nagymértékben hozzájárult a polgárrá váláshoz. Végül sajátosan közép-európai témaként említi Gyáni a zsidóság szerepének körültekintő és árnyalt elemzését a hazai polgárosodásban (azaz annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vajon mennyire volt kizárólagos és mintaértékű e féléké- zet polgárosodása a magyar társadalomban). A bevezetőben megfogalmazott „ajánlások” ellenére valójában a kötet első fejezetében szerepeltetett tanulmányok egyike sem lép túl a történeti statisztika módszerén. Egyedül Szálai Károly írását emelhetjük ki, mint amely a módszertani kereteken belül sokoldalúan igyekszik vizsgálni Székesfehérvár lakosságának századfordulós mobilitását. Munkájához ugyanis a népszámlálási adatokon túl virilisjegyzékeket, birtokstatisztikát, valamint városigazgatási iratokat is felhasznált, és hasznosította a történeti szakirodalom néhány megállapítását is, bár az adatokat értékelő történészi összegzést itt is hiányoltuk. Hasonló a problémánk a következő, a helyi elit társadalmi viszonyait tárgyaló fejezettel is. A dunántúli városok vezető rétegét három ún. virilis-tanulmány hivatott bemutatni az olvasóknak. A legtöbb állami egyenes adót fizetők adatait (általában az illető nevét és foglalkozását, esetleg lakhelyét) tartalmazó dualizmuskori összeírásokat Vörös Károly kutatásai nyomán az 1970-es évektől kezdve alkalmazzák a hazai történészek a társadalom (vagyoni) átrétegződésének a vizsgálatakor. E társadalomtörténeti forrás iránt ma is töretlen az érdeklődés, az eltelt évtizedek alatt számos esettanulmány látott napvilágot egy-egy város, illetve megye vagyoni ranglétrájának változásairól. Teljesen egyetértünk Söptei Imrével, aki szerint „a listák egy- magukban megtévesztők, csak azok alapján sok tekintetben téves következtetéseket lehet levonni az adott hely gazdasági elitjének az összetételéről, politikai aktivitásáról” (145. o.), ezért összehasonlító vizsgálatokat sürget. Sajnos azonban ő sem jár elöl jó példával, és a kőszegi elit anyagi viszonyairól tett megállapításait nem veti össze a már korábban, más városokkal kapcsolatban elvégezett kutatások eredményeivel. Bizonyos mértékig kivételt jelent Bognár Bulcsu munkája a szombathelyi virilisekről, mert bár ő sem szembesíti következtetéseit más kutatók empirikus adataival, de a kérdést kontextusában tárgyalja. Negyven oldalas (!) tanulmányában egyéb források, illetve a nemzetközi gazdaság- és társadalomtörténeti szakirodalom által alkalmazott módszerek segítségével a szerző végső soron azt vizsgálja, hogy saját kutatásai mennyire erősítik meg vagy cáfolják a magyar társadalom polgárosodásáról született elméleteket. Legfontosabb megállapítása az, hogy vizsgálatai szerint Szombathelyen a polgári átalakulás hosszú évtizedek során harmonikusan ment végbe, a hagyományos és a feltörekvő elitcsoportok versengése, kicserélődése nagyobb feszültségek nélkül, társadalmi konszenzus alapján zajlott le. Érdekes megfigyelni, hogy a bécsújhelyi elitet elemezve Sigrid Freisieben mennyire hasonló következtetésre jutott tanulmányában. A szerző a községi tanács (városi közgyűlés) összetételének változásait követi nyomon az 1850 és 1918 közötti időszakban. Levéltári és kiadott hivatalos iratokon, népszámlálási adatsorokon és a helyi sajtó feldolgozóActa Papensia II (2002) 3-4. 285
