Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth G. Péter: Tanúságtétel vagy tanúvallomás, szerződés vagy jegyzőkönyv
Műhely volt más, mint a felek valóságos küzdelme (litigium; duellum). A bíró szerepköre legtöbb esetben csak a szemlélődésre korlátozódott. Perbeli jogosítványa csak arra volt, hogy valamelyik félnek odaítélje a bizonyítás lehetőségét. Később ez a szemlélő szerep átalakult, és feladatköre már az ügy tisztázására is kiterjedt.3 A pert lényegében a bizonyítás döntötte el, mely nem volt más, mint a „perbeli cselekmények ösz- szessége, amely magába foglalta a bizonyítékok bíróság elé tárását, a bizonyítékok bírói észlelését, és a bírói ténymegállapítást.”4 A vádelvű eljárásban a bizonyítás alaki volt, tehát nem az volt a kérdés, hogy mi történt valójában, hanem hogy a panaszlott becsülete tisztázódjék. A felek becsületességét (ártatlanságát) illetve becstelenségét (bűnösségét) bizonyító tényként az istenítéletek a próbák eredménye, a baj (párviadal) kimenetele, valamint a panaszlott és a tanúk esküje szolgálta.5 „Az istenítélet tágabb értelemben a bizonyíték létrehozására irányuló művelet, szűkebb értelemben a művelet eredménye, amelyben isten döntésének, ítéletének megnyilvánulását látták. Az istenítélet azon a vallásos meggyőződésen alapult, hogy az isten, mint legfőbb bíró a becsületest oltalmába veszi.”6 A vádelvű eljárásban a bizonyítékok további alapja az eskü lehetett, illetve az eskün alapuló tanúbizonyságok (humanum testimonium) és a tudományvétel (inquisitio). Az eskü (juramentum) nem más, mint a felek állításának istenre való hivatkozással való megerősítése.7 A tanúbizonyság a vádelvű eljárásban minden esetben a panaszlott fél melletti eskü alatti tanúság- tétel volt. Bűnügyekben rendszerint az alperes joga volt a tanúbizonyítás joga, tehát a panaszlott fél által állított tanúk esküje perdöntő lehetett.8 Az alaki tanúbizonyságok az istenítéletek megszűnésével fokozatosan háttérbe szorultak, majd megszűntek. Szerepüket a nyomozó tanúvallatás, a tudományvétel (inquisitio) vette át. Vagyis ezek után már nem az volt a fő kérdés „bűnös-e?” a gyanúsított, hanem az, hogy „mi történt?”9 A nyomozati elven és a torturdlis bizonyítás elvén működő eljárás a rendi korszakban alakult ki. Ebben a rendszerben azokat a deliktumokat, amelyeket a 13. századtól meggyökeresedő elnevezéssel nyilvános gonosztevők (malefactores publici) követtek el, rendszerint halállal büntették. Más bűncselekményekre a jóvátétel elve érvényesült. A közbűncselekmény az volt tehát, ahol nem volt helye a jóvátételnek.10 Közbűncselekmény lehetett a főbenjáró bűntett, a polgári-politikai bűntett és kihágás. Tehát a magánosok ellen elkövetett bűnök is közbűncselekménynek számítottak, mivel ezek veszélyeztették a köz biztonságát. Magánbűncselekményeknek minősültek a magános személyében vagy vagyonában ért kisebb sérelmek, melyben helye volt a kártérítésnek, jóvátételnek. A bűnügyekben az eljárás a 16. századtól már hivatalból, tehát nem a felperes vádemelésével indult. A terhelt elítéléséhez J BÉLI 1999. 269. 4 BÉLI 1999. 272-273. 5 U.o. 6 BÉLI 1999.273. 7 BÉLI 1999. 275-276. 8 BÉLI 1999. 276-279. 9 BÉLI 1999. 278-279. 10 BÉLI 1999. 292. too Acta Papensia II. (2002) 1-2.
