Acta Papensia 2002 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 2. évfolyam (Pápa, 2002)
1-2. szám - Műhely - Tóth G. Péter: Tanúságtétel vagy tanúvallomás, szerződés vagy jegyzőkönyv
Műhely szükséges bizonyítékokat az eljáró bíróság gyűjtötte össze." A per két szakaszra oszlott: az előkészületi vagy nyomozó-vizsgálati és a bíróság előtti eljárásra. Esetlegesen — legtöbbször csak nemesek írásbeli perében — ezek közé közbülső, vád alá helyezési eljárás is iktatódott. Az eljárás megindítása a bűncselekménynek a hatóság tudomására jutásával indult meg. A hatóság feljelentés, a hír (fama), bűncselekményekre utaló tények észlelése alapján szerzett tudomást a bűncselekményről, illetve a bűnvizsgálati nyomozás alkalmával. Az általános nyomozást negyedévenként foganatosították. A nyomozás célja a latrok, közbűncselekményt elkövetők felkutatása volt. A nyomozás és a vizsgálat valójában nem különült el. A vizsgálat a bíróságon kívül felvett tanúvallomásokat, a gyanúsított vizsgálati, jóindulatú, kényszer nélküli kihallgatását, a szembesítést, a szemlét és a kényszerintézkedésként foganatosított befogást, tömlöcöztetést foglalta magába. Ez utóbbitól meg lehetett szabadulni kezeslevél vagy óvadék kifizetésével. Ha az illető elszökött a befogás elől, vagy megszökött a tömlöcből, akkor levelesítették. Ez tulajdonképpen nem volt más, mint a körözés elrendelése, de legtöbb esetben ez azzal is járhatott, hogy a levelesített személyt bárki megölhette, ha halálos ítéletet szabtak ki rá. Az elfogott alperes kérhetett saját maga mellett tanúvallatást, de ez nem volt része a hivatalos inquisitiónak. Itt csak azok voltak kihallgathatok, akiket a gyanúsított megnevezett. Mindezek után következett a bíróság előtti szakasz. Idézésnek csak nemes személy tekintetében volt helye. Alacsonyabb rangú személyeknél a befogást alkalmazták. A pert a vádló vette fel. A vádakkal szemben az alperes ügyvédje révén kifogásokat emelhetett.12 Az előkészítő szakaszt a bizonyító szakasz követte. Legfontosabb bizonyítéknak a terhelt beismerése számított, de ez csak akkor szolgálhatott az ítélet alapjául, ha az önkéntes volt. A terheltnek tehát meg kellett ismételnie a vizsgálat során tett beismerését. Önkéntes beismerésnek tekintették azt is, ha a terhelt kínvallatás (tortúra) hatására tett vallomását ismételte meg a bíróság színe előtt.13 A 13. század elejére kialakult az a felfogás, mi szerint a bűnügyben az anyagi és nem az alaki igazságnak megfelelő és csak közvetlen bizonyítékok alapján hozható ítélet. Minthogy közvetlen bizonyítéknak a terhelt és a szemtanúk vallomása számított, tanúk hiányában — ami a bűncselekményeknél gyakran előfordul — a terhelt csak akkor volt elítélhető, ha tettét beismerte, vallomást tett.14 Ezért ha a terhelt ellen mások mint közvetett bizonyítékok nem szóltak, vagyis csak gyanúokok (indicia) merültek fel, továbbá tagadta a bűncselekmény elkövetését, a kínvallatást tartották alkalmasnak arra, hogy a közvetlen bizonyítékot, vagyis a beismerést, a vallomást megszerezzék. A középkori európai büntetőjogban a tortúra első nyomát 1228-ban találjuk, amikor is a veronai városi törvényhozás statútumaiba bekerült. Ezek után rohamosan terjedt el Itáliában, majd IV. Ince hozzájárulása után Európa szerte.15 A magyarországi források említik aló. századtól kezdve említik, de fő alkalmazására a 17. századtól, majd leginkább a Praxis Criminalis bevezetése után a 18. századtól "U.o. 12 WERBŐCZY 1897. 276-299.; BÉLI 1999. 293-296. ” BÉLI 1999. 297-301. 14 BÉLI 1999. 298-299. 15 BÉLI 1999. 298. Acta Papensia II. (2002) 1-2. 101
