Acta Papensia 2001 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 1. évfolyam (Pápa, 2001)
3-4. szám - Szemle - Kósa László: „Hét szilvafa árnyékában”
Szemle nemesség fejenkénti szavazása, melyet 1819'ben vezettek be a megyei tisztújí- tásokon és az országgyűlési követválasz- tásnál, s 1848-ig volt érvényben. Ennek számtalan szépirodalmi műben megörökített velejárója volt a korteskedés, amelynek menetét igen szemléletesen mutatja be a szerző. Mintegy lezárásképpen a kisnemes- ség műveltségi viszonyait tárja elénk a szerző. (Művelődés és iskoláztatás; „Hét szilvafa árnyékában") Háttérként felvázolja a korabeli irodalom „parlagi ne- mes”-képének történetét. A korabeli emberek olvasás- és íráskultúrájának forrásai meglehetősen szerények, mégis elmondható, hogy e téren semmiképpen sem álltak, legalábbis a többi társadalmi réteghez képest rosszul a kisnemesek. Az olvasott könyvek közül elsősorban a Biblia, különböző imádságoskönyvek és kalendáriumok érdemelnek említést. Ellentétes adatok maradtak fenn az iskoláztatás megítéléséről. Míg sokan a felemelkedés egyik (egyetlen?) lehetséges htjaként választották gyermeküknek a felsőbb iskolákba való küldését, addig mások nemesi büszkeségükre hivatkozva nem vállalták gyermekeik taníttatását. Mindenesetre jellemző adat, hogy a sárospataki református kollégium növendékeinek az 1848-at megelőző bő fél évszázadban átlagban több mint 50 %-a kisnemesi származású volt. A taníttatást nem utolsó sorban a későbbi hazatérés és „közszolgálat” reményében vállalta a közösség. Röviden ennyiben lehet összefoglalni Kosa László művének tartalmát. Szükséges azonban még megvizsgálni, vajon milyen válaszokat kaptunk a munkája elején megfogalmazott kérdésekre. Egyértelműen sikerült meghatároznia egy kisnemesi mentalitást, életmódot, ami sok szállal kapcsolódik mind a birtokos nemesi világhoz, mind a jobbágyság életéhez, e kettőt szinte összekötve egymással. Ez a 19. század első felében (s maradványai az elkövetkező száz évben még inkább) a kortársak és az utókor számára is anakronisztikusnak tűnt, mégis, mint arra a szerző rámutat, sok vonatkozásában, beépülve az egységes nemzeti kultúrába, máig hat. Ennek fő közvetítője a kisnemesség soraiból verbuválódott századfordulós értelmiség volt. A könyvben leírtak sok szempontból negatív megközelítésben mutatják be a kisnemességet (öntudatuk, bűnhöz való viszonyuk mind ezt mutatja), ugyanakkor a szerző hangsúlyozza, hogy ez az egyoldalú beállítás a fennmaradt források szemléletmódjából is következik. A szépirodalmi alkotások nagyobb figyelmet szentelnek az elütő, szokatlan jelenségeknek, s a szájhagyomány is inkább ezeket őrzi meg az utókor számára. A képet tehát mindenképpen árnyalni kell. Végezetül magam szeretnék néhány ponton megjegyzéseket fűzni a kötethez. Az első egy kérdés. Ha a kisnemesség vizsgálatára vállalkozunk, szabad-e csupán a paraszti sorban élő nemességre koncentrálnunk? A közülük származó, s anyagi és társadalmi tekintetben nem sokkal felettük álló (mező)városi iparoskereskedő nemesség és az értelmiség bevonása a vizsgálatokba, ha döntően nem is módosítaná, de minden valószínűség szerint tovább árnyalná a kapott képet. A szerző foglalkozik ezzel a dilemmával, a „viselkedésszociológiai rendiség” fogalmát épp azért vezeti be vizsgálataiba, hogy ezt kikerülhesse. A fentiekre is kiterjedő vizsgálat elvégzése azonban mindenképpen szükséges lenne a jövőben. Acta Papensia I (2001) 3-4. 265
