Acta Papensia 2001 - A Pápai Református Gyűjtemények Közleményei 1. évfolyam (Pápa, 2001)
3-4. szám - Műhely - Vörös Boldizsár: Napok, emlékek – naplók, emlékiratok
Műhely legtöbb nemzeti historiográfiában, így a magyarban is, marginális volt a „családi élet” vizsgálata, a művelődéstörténeti érdekességek feltárása; gyakran amatőrök, történe- lemkedvelő dilettánsok művelték. A 20. század elejétől számos kísérlet született a történetírás megújítására, a társa- dalomtudományok közé emelésére. Ezek leghatásosabb formái az 1950-es évektől a számszerű mérésre épültek. A közember élete, világa számszerű átlagként került be a történettudományba. A történeti demográfia a családrekonstrukció módszerével képes volt mérni a családi élet jelenségeit: megállapította az átlagos házasodási kort, a gyermekszámot, a háztartások és családok létszámát, összetételét. A kollektív életrajz, a proszopográfia segítségével meg lehetett ismerni a különböző csoportok jellemzőit: átlagos életpályák, tipikus karrierek rajzolódtak ki. Az egyénekről összegyűjtött adatok mindenkor felolvadtak a nagy csoportátlagokba. A mérhetőség szempontjai sokáig uralkodtak a mentalitástörténetben is: virtuális könyvtárak, olvasók és a könyvek száma képezték a vizsgálatok tárgyát. A történészek a társadalomtudományokból átvett vagy saját maguk által kialakított átfogó vagy középszintű elméletek segítségével magyarázták a mennyiségi változásokat, az átlagok eltérését. Az 1980-as évektől vált világossá az, hogy változás készül a legtöbb történetírói műhelyben. Az elbeszélés, a történet visszanyerte jogait, az egyén így nemcsak mint egy nagyobb egység része lehet érdekes, hanem önmagában is. A kialakuló történeti antropológia, a német Alltagsgeschichte, az olasz microstoria mind e fordulat jelei, válaszkísérletek a „társadalomtudományos történelem” válságára. Egyre több történésznek lett a célja az emberek mindennapi tevékenységének, tárgyi világának, „életvilágának” megragadása, leírása, elemzése. Az elemzés szempontjai is lényegesen megváltoznak. A gazdaság- és társadalom- történet az 1930-as évektől elsősorban arra törekedett, hogy egyértelmű, világosan meghatározható és lehetőleg számszerűen is megragadható fogalmakkal közelítsen a múlthoz. A múlt szereplői által használt bizonytalan társadalmi megjelölések helyett pl. a szociológia tudományos fogalmaival kísérelte meg leírni a 19. század társadalmát. A 20. század végén már széles körben elfogadott volt az a szemlélet, hogy a múltbeli társadalmakat a saját világukban kell megérteni. Nemcsak az lehet tehát érdekes, hogy a legkorszerűbbnek számító tudomány segítségével alkosson a kutató városfogalmat, hanem az is lényeges, hogy a vizsgált korban élő ember számára mit jelentett a „város”, a falusi embernek milyen élményt jelentett bemenni oda. A múlt megmagyarázása mellett és ahelyett a múlt megértése vált fontossá. A megélt történelem, a történeti tapasztalat kutatása vált így érdekessé. Ebben a szemléletben a napló, a visszaemlékezés igen fontos forrássá vált, de alapvetően módosult a hozzá való viszony. Az események rekonstrukciójára törekvő történetírás a kritika eszközeivel igyekezett megtisztítani az emlékezést a torzításoktól: tehát helyesbíteni az emlékezet tévedéseit, más forrásokkal ellenőrizni a tényeket, felismerni az elfogultságokat stb. Az ezredforduló szemlélete a naplót, a visszaemlékezést szövegként elemzi, amelyben nem elsősorban a tükrözött események valós képének helyreállítását keresi, hanem a tükör, illetve a tükrözés jellegzetességeit. 128 Acta Papensia I (2001) 3-4.
