Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

FÜR LAJOS: A románság népmozgalma Erdélyben, 1710–1850

Legyünk önzők s nézzük előbb saját magunkat. A számok igen szemléltetően érzékeltetik, hogy a magyar népesség alakulásába sajátságos körülmények szólhattak bele. Hiszen ha a természetes népszaporulat - amint azt a 19. század első feléből származó adatok mutatják - magasabb volt (8,7 ezrelék), mint a románoké (7,0 ezrelék), akkor ez nemigen lehetett másként a megelőző 18. században sem. Ha tehát az egész időszakra a magyarok esetében a románokénál valamivel magasabb (mintegy 6 ezrelékes) átlag-népszaporulattal számolunk, akkor a lélekszámuknak közel másfél évszázad alatt több mint kétszeresre, számszerűen a 400-450 ezerről közel 1 millióra kellett volna emelkednie - a mintegy 100-150 ezer fős növekedés helyett. Nem volt olyan háború (a „mádéfalvi veszedelmet" kivéve) és járvány, ami csak a magyarokat sújtotta volna. Ezért a meglepően alacsony erdélyi gyarapodásuk, épp a népességrobbanás első szakaszában, azzal az egyszerűen kézenfekvő, a korabeli forrásokból is kitetsző körülménnyel magyarázható, hogy a szóban forgó korszakban a magyarok tömegesen hagyták el Erdélyt s költöztek át a török hódoltság alól felszabadult országrészekre. Jakó Zsigmond

26 és Ember Győző

27 kutatásaiból tudjuk, hogy pl. Kraszna megyéből 1724-ben 900, Kővár-vidékről 1730-3l-ben 898 család, KözépSzolnokból pedig 1723-1731 között mintegy 8000 fő „vándorolt ki" Magyarországra. Az egyik hazából a másik hazába. A jobb élet reménye (a délibábok kergetése?) hívta át, mozdította ki Erdélyből a magyar családok ezreit. Ahogy írták: egyszerre falvak „bujdostanak el... s szöknek annyira, hogy kivált a széleken sok faluk többire pusztán maradnak". De nemcsak a szélekről mentek, „elbujdostak" ezerszámra a beljebb lakók is. így románosodhattak el a 18. században például olyan nevű mezőségi falvak, mint Magyarpeterd, Magyar szilvás, Magyarmacskás, Magyarpete, Magyarnádasd. És a sort, csak az eddig feltárt adatok alapján, hosszan sorolhatnánk tovább (fordított példák nincsenek). Joggal írta összegző írásában a korszak kiváló ismerője, Trócsányi Zsolt: Erdély mostohább földjeiről s a súlyosabb terhek alól „feltehetően százezres nagyságrendű jobbágy- és zsellértömeg indult az ígéret földjére".

28 Ami pedig a szásznémetek (és más németek) népesedésében a 18. század utolsó évtizedétől láthatóan beállt fordulatot illeti, annak egyik legfontosabb magyarázata a népszaporulatuk - nem tudhatni, mely okokból történt - megtorpanásában kereshető. Akár a vallási-felekezeti, akár a nemzetiségi „minőségre" számolták is ki a 19. század első felében uralkodó évi népszaporulati átlagokat, a lutheránusok vagy a szászok esetében ez az érték egyetlen 1 ezreléket mutatott. A népességrobbanás emelkedő korszakában egyszerűen megállt az erdélyi szászok szaporodása! Hiszen az a plusz 1 ezrelékes éves népszaporulati „ráta" (reprodukciós együttható) már a kritikus határértéken állt. A magyarok tömeges „kiköltözése" és a szász népesség stagnálása csakugyan nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben az etnikai arányok gyökeres fordulatot vettek. Egyben utal arra is, hogy a román bevándorlás mértékét a kiköltözött magyarok és a stagnálás miatt „hiányzó" szászok számának arányában meg kell(ene) növelnünk. Ezért az erdélyi népességnövekedés kapcsán előbb emlegetett román beJAKÓ Zsigmond: Az elpusztult települések kutatása. Kolozsvár, 1945. EMBER Győző: Jobbágyvándorlás és jobbágyvédelem a XVIII, szazad első felében. Pécs, 1936. TRÓCSÁNYI Zsolt: Erdély története. Szerk.: Makkai László, Szász Zoltán. Bp. 1986. II. 976. 62