Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

hosszú rúddal meghajtották. A turbukhálót néhány helyen rekesztő- és eresztőháló gyanánt is használták. A Balatonon az egyik leggyakoribb hálófajta, az állítóhalászat eszköze, az eresztőháló volt. Ez valójában egy hosszan kifeszített hálófal, amelynek a hal nekiúszva fennakadt. A különféle halakra különféle szemnagyságú hálót használtak. így volt gardaháló (egy colos szemekkel), süllőháló (másfél colos), ponty-, ön- és keszegháló (egyaránt kétcolos), végül fogasháló (háromcolos szemekkel). Az eresztöhálót finom anyagból, pamutból készítették, ezért a vele való halászatot Tihanyban pamukos halászatnak nevezték.

15 A viharos időjárás miatt sokszor napokig nem tudták az eresztöhálót felszedni, ezért a benne lévő hal elpusztult és tönkrement. Emiatt sokan ellenezték a vele való halászatot, ami az eresztőháló használatának későbbi, törvény általi korlátozásához, végül betiltásához vezetett. Dobóhálót (vetőhálót) a balatoni halászok nem használtak. Bár azt a tiszai halászok az 1860-as években magukJkal vitték a Balatonra, ott mégsem tudott elterjedni, és csak a Sión használták rövid ideig. A tapogató halászat eszköze, a borító (vagy burittó) viszont ismert volt a Balaton mentén már a tiszaiak megjelenése előtt is. Sőt, a balatoni borító alakja - nyéllel ellátott, félgömbös, harang alakú - eltér az ország más részeiben használtaktól. A legősibb halászati eszköz, a szigony használata nagyon elterjedt volt az egész Balatonon egészen a 19. század második feléig, amikor is megtiltották a vele való halászatot.

16 Az egyágú, úgynevezett dárdaszigony alkalmazására kevés nyom található, annál gyakoribb volt azonban a többágú szigonyok használata. Ezek három-, négy- és ötágú szigonyok voltak, felerősítésük szerint pedig „makkosak" és „köpüsek". Különféle halakhoz eltérő szigonyt használtak, így pl. a csukás szigony sűrűbb ágú volt, mint a pontyozó vagy a harcsázó. Hét- és nyolcágú szigony csak néhány került elő a Balaton mellől, használatukra kevés adatunk van. A csukát és a pontyot többnyire lábról (vízben állva) szigonyozták, de a harcsákra csónakból vadásztak. A halászok által űzött horgászat kevéssé volt ismert és elterjedt a Balatonon. Herman nem is említi könyvében, viszont Jankó négyféle horgászeszközt talált gyűjtése során. A „kosztos" és a „véghorog" használatát általánosnak írta le, míg a „pörgő" és az „átkötő" horgokét sokkal ritkábbnak. Csaléteknek apró halat, kukacot, lótetűt, szalonnát, szöcskét használtak, s harcsa-csaliként még tüdőt is tettek a horogra.

17 A tiszai halászok által a nagyhalak kiemelésénél használatos vágóhorog helyett a balatoniak gyalázhat, egy nádvágó szerszámot alkalmaztak, amellyel elvágták a hal kopoltyúját, és így emelték be a csónakba. A halászat tárgyalásánál kell megemlíteni a korábbi évszázadokban jelentősebb szerepet játszó rákászatot és a teknösbékafogást. A rák, amely az 1870-es években 15 VAJKAI Auréi: Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében - Tihany. Veszprém, 1973. 31. (A továbbiakban: VAJKAI 1973) ,rt Különösen csuka, ponty és harcsaíváskor használták ezt a kártékony, bár kétségkívül hatékony szerszámot a parti lakosok. 17 Részletesen ismerteti őket JANKÓ 1902. 375-376. A kosztos horog nem más, mint a mai horgászbotok őse. A kőrisfából és somfavesszőből készült botra néhány öles inat kötöttek, amelyre úszót (buktatót), ólmot, a végére pedig szakállas horgot kötöttek. A véghorognái egy 20-60 öles ínra 1-1,5 ölenként 3-6 láb hosszú élőkére felcsalizott horgot erősítenek. Gyékénycsomók segítségével a horgokat a fenék fölött lebegtették. 119