Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára (Budapest, 2002)

HÉJJAS PÁL: A balatoni halászat

teljesíthető volt. Erről tanúskodnak a 18. századból ránk maradt úrbéri szerződések, contractusok. Ismertek a fehérvári őrkanonokság (akali és balatonöszödi, 1730-tól), a Festeticsek (keszthelyi és balatonkeresztúri, 1762-től), a tihanyi apátság (szántódi tavon, 1748-tól) halászatot bérbeadó szerződései.

4 A parti birtokosok jelentős része azonban ekkor még saját jobbágyaival halásztatott a kifogott hal bizonyos hányada fejében. A halászeszközök is a földesúr tulajdonát képezték. Szerződések, halászhelyek A halász-szerződésekben jobbára csak a nyári halászatokról van szó, holott a Balatonon a fő halászidény ősztől, azaz szürettől tavaszig (a ponty-, harcsa- és keszegívás végéig) tartott. Minden szerződést azzal kezdtek, hogy megszabták a halászó hely határát. Ez a vízen nem volt egyszerű feladat, nem lehetett egyértelműen kijelölni a határvonalat. Emiatt napirenden voltak a viták, sokszor bíróságnak kellett dönteni a perlekedő felek között. Egy ilyen határvita robbant ki a tihanyi apátság és a füredi elöljáróság között 1845-ben a tihanyi „Remete-Luk" és a füredi „Fehér-Víz" között elterül halászhely miatt.

5 A felek ideiglenesen megállapodtak abban, hogy amíg bíróság nem dönt az ügyükben, a tihanyi és a füredi halászok egyaránt használhatják a fenti területet. Néhány parti tájékozódási pont megkönnyítette az eligazodást a nyílt vízen. Jól megfeleltek erre a célra a messziről látható templomtornyok, magaslatok, építmények (épület, várrom, kereszt stb.) vagy nagyra nőtt fák. Ilyen volt többek között az akarattyai szilfa, amelytől a tihanyi templom irányába húzott képzeletbeli vonal megfelelt Zala és Somogy vármegyék közötti határvonalnak. A Sió-csatorna és az almádi csárda közötti vonal Veszprém megyét választotta el az előző két megyétől. Az egyes halászhelyeket, vízrészeket „vonyó"-nak, „vető"-nek vagy „kerítés"-nek nevezték. Ezeket a helyeket parti tárgyakról, partrészről, esetleg vízfenékről nevezték el. A múlt században még több száz elnevezés volt használatban, mára azonban többségüket csak a szakirodalomból ismerjük.

6 Csak példaként álljon itt néhány érdekesebb vonyónév, némelyik magáért beszél: Fogásos tanya; Süllőfészek; Bocka (agyagos, kemény talaj); Gerendek (homokpad); Kiiecs (kavicsos) talaj; Szárazláb; Forrás; Pandalló (homokpad); Gazos tanya; Akadó (köves hely, ahol a háló elakadhat); Szaros vonyó; Ikráztató; Harcsás; Berek; Csurgó (vízfolyás); Hajóhíd; Itató; Lotyogó (keleti és nyugati hullámok találkozási helye); Úsztató; Liliomos; Mosó; Csordákat; Dögtemető, Akasztófa; Húzóhely; Kucor (hajó eleje); Umbellák (emelőhálók); Bodzás; Diós; Mandulás; Levendulás; Potyogókő (omladozó partszakasz); Huszár-nyárfa (magas jegenye); Pálinkafőző; Rossztemplom; Kőkoporsó; Törökverő; Bagolyvár eleje; Galamblövő; Akarattyai szilfa; 4 PETÁNOVICS Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai (1772-1793). Zalaegerszeg, 1981.; DARNAY Béla: Balaton-Szent-Györgyi Halász Czéhvel a Szent Györgyi Határban való Nyári Halászat eránt kötött Contractus (1826). Népr. Közi. I. 245-252.; MÜLLER Róbert-PETÁNOVICS Katalin: A halászat története. Keszthely, 1987., Dr. JANKÓ János: A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp. 1902. 5 Veszprém Megyei Levéltár (VML) XII .4-a kcs. Acta Abbatiae Tichoniensis 1373-1930. 6 REÖTHY Ferenc: A Balaton halászóhelyei. Kaposvár, 1975. 115